A háború lovagjának rabszolga ágyasa

„Az életed az enyém, a tested az enyém, és még egyetlen csepp véred sem hullhat ki az engedélyem nélkül.” Ophelia nem volt több egy névtelen rabszolgánál, akinek az volt a sorsa, hogy a Valyriai Birodalom csillogó Vörös Tornyának alatti Pokoltűz Bányák fullasztó, mérgező mélyén haljon meg. Az egyetlen szabálya egyszerű volt: túlélés. De amikor áldozatként a mélységbe vetik egy legendás, vérszomjas fekete sárkánynak, brutális, tüzes végre számít. Ehelyett a félelmetes szörny meghajol előtte – és a gazdája magáénak követeli. Arthur herceg a Háború Lovagja. Könyörtelen, hideg és mindenki rettegi, egy zsarnok, aki ellenségei holttesteivel kövezi ki az útját. Nem ismer kegyelmet, és a szerelmet sem. Mégis, attól a pillanattól kezdve, hogy a mélységes szemei találkoznak Ophelia kihívó zöld tekintetével, egy könyörtelen, veszélyes megszállottság gyökerezik meg benne. Kihúzza a hamuból, egy alázatos rabszolgát a kizárólagos ágyasává emelve, és szó szerinti pokoltüzet ígér mindenkinek, aki meg meri érinteni egyetlen hajszálát is. De a csillogó Vörös Torony sokkal árulóbb, mint a bányák. Féltékeny ágyasok, ármánykodó királyi testvérek és halálos orgyilkosok veszik körül, Opheliának egy olyan udvarban kell lavíroznia, amely a halálát akarja. Amit az arrogáns királyi család nem tud, az az, hogy Ophelia nem egy közönséges rabszolga. Ő a lemészárolt Eső Törzs utolsó lánya, aki ősi gyógyító művészettel és a feledésbe merült Vízistenhez fűződő misztikus, legendás kapcsolattal rendelkezik. Ahogy Ophelia lassan felolvasztja a jeges herceg szívét, és örököst szül neki – egy gyermeket, aki véres háborút robbant ki a trónért –, Arthur semmitől sem riad vissza, hogy megvédje azt, ami az övé. Még akkor sem, ha ez az egész birodalom hamuvá égetését jelenti. Neki az volt a sorsa, hogy járulékos veszteség legyen. Ő gyilkolásra született. Együtt térdre kényszerítik a világot.