– Judy, Nan!

Hallottam egy ismerős hangot a diákotthon túlsó feléből, és amikor odanéztem, elkerekedett a szemem.

– Atyaúristen, tényleg itt van – lélegzett fel Nan, tekintete Sammyre szegeződve, aki széles mosollyal az arcán sétált felénk.

– Sammy? – kérdeztem, miután végre odaért hozzánk.

– Olyan jó látni mindkettőtöket – mondta Sammy, és leült a velem szemközti székre. – Remélem, nem zavarok.

–