Emeriel most sírt is, meg nevetett is egyszerre, a hangja egy zűrzavar volt a kettőből.

A párja nem törődött ezzel. Hevesen és féktelenül csókolta az arcán mindenhol. "Érezlek," motyogta a csókjai között.

"É-én is érezlek téged," nyögte ki, a kezei vándoroltak, próbálták megérinteni őt, ahol csak elérték.

"Az illatod... Ukrae, a kibaszott illatod..." A szimatolása hangossá vált, heves, őrült lett.