– Mire gondolsz? – suttogom percekkel később, mikor lélegzetünk és szívverésünk majdnem normalizálódik. Kent az oldalamra fordult, bár én még a hátamon fekszem, s karja átölel, közel húz a testéhez.

Kent egy pillanatig hallgat, aztán meleg, halk nevetés hagyja el a száját. – Semmire, Fay. Épp az a lényeg.

– Tényleg? – kérdezem, s hirtelen felé fordulok. Mert én… én mindenre gondolok. A gondolataim