Kent lassan bólint, rám néz, de az arcán semmi meglepetés nem látszik. – Rendben – mondja, a hangja egyenletes. – Hol kezdjük?

Összevonok a szemöldököm, kicsit furcsállom – mintha számított volna erre.

– Miért nem vagy jobban meglepve ezen? – kérdezem, kicsit hátrálva. – Talán... talán neked is van okod arra, hogy Jeromeról beszélgessünk?

Kent sóhajt, és kicsit forgatja a szemét. – Nincs... Jerome