– Ugye nem haragszol, amiért Austin elvitt nyaralni a szülinapomra? – kérdezte Rosemary.

Szótlanul néztem rá, majd csendben becsuktam magam mögött az ajtót.

*****

Teljesen leálltam Austinnel. Valahányszor Rosemary miatt veszekedtünk, abból csendes háború lett. Austin már megszokta ezt a forgatókönyvet, tudta, hogy három nap múlva ott fogok állni előtte, békülékeny hangulatban.

Még el sem szenderedtem, amikor dühös kopogás hallatszott az ajtómon.

– Laurel! – üvöltötte Austin, a hangja frusztrációtól remegett.

Kinyitottam az ajtót, mire ő az arcomba tolta a telefonját. – Hányszor kell még elmondanom? Rosemary csak a húgom! Miért veszed ezt ennyire a szívedre?

Értetlenül álltam. – Mit csináltam vele?

– Még kérdezed! Mondtál neki valamit, amikor átjött? Anya azt mondja, teljesen maga alatt van, mióta hazajött, és most a depressziója miatt kórházban van!

A telefonjára pillantottam, a képernyőn Rosemary képe, amint erőtlenül fekszik a kórházi ágyon, a csuklója vastagon bekötve.

– Nem mondtam neki semmit – feleltem. És igazat mondtam.

Austin megragadta a nyakam, és élesen közölte: – Ha bármi baja lesz Rosemarynek, elfelejtheted, hogy valaha is feleségül veszlek.

Legszívesebben pszichopatának neveztem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, és kétségbeesetten próbáltam lefejteni a kezét a nyakamról, hogy elengedjen.

Már azt hittem, mindjárt elájulok, amikor a földre lökött, lenézett rám, és lekezelően azt mondta: – Ha mindazok után, amiken keresztülmentünk, nem zaklatod többet Rosemaryt, talán még fontolóra is veszem, hogy feleségül vegyelek.

Ezzel megfordult, lezúdult a lépcsőn, felkapta az asztalról a kulcsait, és becsapta maga mögött az ajtót.

A földön ültem, és kapkodtam a levegő után. Úgy éreztem, a szívem teljesen összetört. Vad vádakat vágott a fejemhez egy szemernyi bizonyíték nélkül, mintha teljesen elvesztette volna a józan eszét.

Tántorogva tápászkodtam fel, a falnak támaszkodva, és megragadtam az éjjeliszekrényen csörgő telefont.

– Laurel, ezer éve nem láttalak! Van kedved beülni valahova? – Erin George volt, egy régi gimis osztálytársam, akivel évek óta nem találkoztam.

Épp leszállt Newton Cityben, és csak egy napot töltött itt, mielőtt visszautazott volna.

Mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam az idegeimet, és beleegyeztem, hogy találkozunk.

*****

Erin lefoglalt egy elegáns különtermet, és meghívta néhány közeli barátunkat a környékről. Oldott volt a hangulat, miközben mindenki mesélt a saját életéről, és felidéztük a régi szép időket.

– Szóval, Laurel, mi a helyzet közted és Austinnal? Még mindig nem házasodtatok össze? – kérdezte Erin, a szemében csillogott a huncutság.

Régen mindenki azt hitte, Austin és én egymásnak vagyunk teremtve, hiszen gimis szerelmesek voltunk, és ugyanarra az egyetemre jártunk.

Megigazítottam a garbóm gallérját, kerülve a szemkontaktust, és megpörgettem a bort a poharamban, mielőtt lehúztam volna. – Nem. Úgy látszik, nem így kellett lennie.

Polly Maxwell összevonta a szemöldökét, és közelebb hajolt. – Te nem akarod már, vagy ő?

– Ő – válaszoltam, érezve a szavak súlyát.

Erre Polly akkora erővel csapott az asztalra, hogy a villája a földre esett. – Rosemary miatt van? Én már régen megmondtam, hogy mindig köztetek fog állni, de nem akartál rám hallgatni!

Nem tudtam visszatartani a keserű nevetést, és megráztam a fejem. Mindig is azt hittem, Austin csak szereti kényeztetni a "húgát".

– Rosemary? – szólalt meg Laura Watson, és elővette a telefonját, hogy megmutasson valamit.

Elindított egy videót, ami mindenki figyelmét lekötötte: Rosemary látható rajta, amint vadul rugdos egy középkorú pasast a sarkával. A férfi erősen fogta a csuklóját, és azt mondta a bámészkodóknak: – A feleségem csak hisztizik, ne foglalkozzanak vele.

Rosemary könnyes szemmel könyörgött: – Ne, kérlek, segítsetek!

A videó azzal ért véget, hogy egy magas srác odalépett a termetes férfihez, és közölte, hogy a rendőrség úton van. Mielőtt elment, a férfi odahajolt Rosemaryhez, és fenyegetően súgott neki valamit.

– Vírusként terjed a környékünkön, mindenki azt mondja, hogy a pasas egy pszichopata, és óva intenek mindenkit, hogy vigyázzanak, amikor kimennek az utcára. – Laura rám nézett, a szemében szánalom csillogott. – Úgy nézett ki, mint Rosemary.

– Ő az – mondtam nyugodtan, de nem tudtam szabadulni a nyugtalanító érzéstől.

A videón szereplő nő a hajától a ruhájáig pont úgy nézett ki, mint Rosemary.

Austin korábban említette, hogy Rosemaryt gyerekkorában molesztálták, ami mély lelki sebeket hagyott benne. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ennek a pszichopatának köze van a lány öngyilkossági kísérletéhez.

– Ne is emlegesd többet. Megmondtam, hogy Austin nem való neked. Mikor fogod már végre kirúgni a seggét? – Polly, aki már kissé spicces volt, rosszallóan nézett rám, mintha készen állna, hogy rám támadjon, ha azt mondanám, hogy még mindig érzek valamit Austin iránt.

Kint az eső szitált az ablakon, és éreztem, hogy lüktet a nyakamon a zúzódás.

Néztem az üvegen lecsorgó esőcseppeket, és kicsit elveszettnek éreztem magam. – Már csak pár nap.

*****

Egy héttel később Austin újra jelentkezett. Valahogy az egész Rosemary-ügy bekerült a hírekbe, és vonakodva követtem az eseményeket.

A hírek szerint a férfit egy pszichiátriai intézetben helyezték el, a lány pedig a családja szigorú felügyelete alatt állt.

Tudtam, hogy Austin tudja az igazságot. Amikor felhívott, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, lazán közölte, hogy ma este otthon lesz vacsorára. Megvontam a vállam. – Van még valami?

Az ügynök türelmesen várta, hogy aláírjam a szerződést, és még egyszer átnéztem mindent, mielőtt aláírtam. Austin egy darabig csendben volt, majd végül megszólalt: – Laurel, a múltkor, én…

Csendben maradtam, és vártam, hogy folytassa. De végül nem azt a bocsánatkérést kaptam, amire számítottam. Ehelyett kibökte: – Házasodjunk össze, Laurel. Holnap találkozunk a városházán.

Nem tudtam nem ironikusan elmosolyodni, miközben szokatlan nehézséget éreztem a szívemben.

Vajon annyira engedékeny voltam vele az évek során, hogy azt hitte, így kell jóvátennie? Tényleg azt gondolta, hogy ilyen könnyen le lehet venni a lábamról?

– Nem, kösz – válaszoltam.

Érezhető volt a nemtetszése. – Hogy érted, hogy nem?

Odasétáltam az ablakhoz, hogy megcsodáljam Newton City látképét, egy helyet, ahol már régóta leragadtam. Austin miatt költöztem ide, hiszen az egész családja ebben a városban élt.

Minden fillért megtakarítottam, hogy megvegyem ezt a házat, abban a reményben, hogy egy napon, ha férjhez megyek, az anyukám is ideköltözik hozzám. Így könnyebben tudnék gondoskodni róla.

De őszintén szólva, nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy elég önző vagyok, amiért egy idegen városba akarom költöztetni. De most józanabbnak éreztem magam, mint valaha.

– Úgy értem, vége – mondtam.

Austin épp mondani akart valamit, amikor meghallottam Rosemary hangját a vonal túlsó végén. – Austin, hol vagy?

Gyorsan, ingerülten annyit mondott: – Hagyd abba! – és letette a telefont.

A mellettem álló ügynök úgy tett, mintha nem vette volna észre a zűrzavart, és mosolyogva azt mondta: – Ms. Parks, az összeg 24 órán belül megérkezik.

Bólintottam, és átadtam neki a kulcsot. – Köszönöm. Tessék.