Amikor Péter végleg elvesztette a fejét, Jane orra elé mutatva szidta le. – Nincs benned egy csöppnyi bűntudat sem?

– Abban állapodtunk meg, Jane, hogy a megfelelő pillanatban felfeded a valódi kilétedet, úgy, hogy Madelynnek ne árts vele. Megígérted!

– Ehelyett sunyi módon, önként teregeted ki a szennyest a pletykalapoknak, és fotókat küldözgetsz nekik. Utánajártunk mindennek!

Péter úgy nézett Jane-re, mint egy vérre menő ellenségre, akivel régi tartozása van, nem pedig egy rég nem látott, gondoskodásra szoruló testvérre.

– Jane, ha most letérdelsz és bocsánatot kérsz Madelyntől, ezúttal megbocsátok neked, tekintettel arra, hogy annyi éven át távol voltál, és nem részesültél a Fowler család nevelésében. Maradhatsz velünk, és te lehetsz az igazi örökösünk! – mondta Jack, jéghideg pillantást vetve Jane-re.

Azt hitte, Jane pánikba esik és elveszíti a hidegvérét, de ehelyett az csak nyugodtan annyit mondott: – Ó? És hol a bizonyíték?

– Milyen bizonyíték? – kérdezte Jack.

– Csak úgy nem állíthatod, hogy én kotyogtam ki a pletykalapoknak, ki vagyok, ugye? Ha nincs erre bizonyítékod, beperellek rágalmazásért – vágta vissza Jane.

Jane higgadt és laza válasza ismét meglepte Jacket és a többieket.

Nem akarták elhinni, hogy Jane perrel fenyegetőzik, főleg, mert eddig egy igazi kis nyámnyila volt.

Még Madelyn is, aki addig zokogott és Jackbe kapaszkodott, lopva Jane felé sandított.

Madelyn addigi képe Jane-ről teljesen átrajzolódott. Lehet, hogy Jane külsőleg ugyanolyan volt, mint régen, de most valami elképesztő nyugalom és magabiztosság áradt belőle.

Valami megfoghatatlan érdektelenség és nemesség lengte körül, ami kiemelte a többiek közül.

Madelyn nem tudta, miért, de hirtelen pánik fogta el.

Gyorsan elhessegette a gondolatot.

Folyton azt mantrázta magában, hogy a terve tökéletes, és nincs mitől tartania. Lehajtotta a fejét, nehogy bárki is lássa, mi jár a fejében.

– Oké, látom, hogy addig nem fogsz bevallani semmit, amíg nincs betonbiztos bizonyítékom! – mondta Jack, miközben elővette a telefonját és tárcsázott egy számot.

Ezután kihangosította a telefont, és odacsapta az asztalra. Egy tiszteletteljes, már-már áhítatos hang azonnal jelentkezett a vonal túlsó végén: – Mr. Fowler!

– Mr. Richard Goode, mondja meg. Kitől származnak az információi? – kérdezte Jack.

– Mr. Fowler… hát, nem beszéltünk erről? Miss Jane Fowler adta nekem – válaszolta Richard.

Amint Richard szavai elhangzottak, minden szem Jane-re szegeződött.

Ezzel a terhelő bizonyítékkal Jane-nek be kell törnie a színét, gondolták.

De ahelyett, hogy pánikba esett volna, ahogy Jack várta, Jane nyugodtan felkapta a telefont.

Megnyitott egy alkalmazást, és felhangosította a maximumra.

– Azt mondtad, én adtam neked? – kérdezte Jane.

Amikor Richarddal beszélt, Jane egy hangszűrővel fedte el a valódi hangját.

Az alkalmazás sokkal lágyabb, szinte selymes hangot produkált, mint amilyen a megszokott hangja volt.

Mindenki ismerte Jane eredeti hangját, ezért biztosak voltak benne, hogy ez nem az övé.

Mindenki, még Jack is összevonta a szemöldökét.

Kíváncsiak voltak, milyen trükköt eszel ki Jane ezúttal.

Madelyn érezte, hogy valami balul sül el.

Tudta, hogy most az a legjobb, ha kussban marad, mert egyetlen szóval vagy arcrezdüléssel is elárulhatja magát.

Richard dadogva hebegte: – Miss Jane Fowler, nem én tehetek róla. Ki gondolta volna, hogy Mr. Fowler ilyen hamar rájön?

– Meg kell védenem a cégünket. Ha továbbra is magunkra haragítjuk a Fowler Corporationt, esélyünk sem lesz Stormton Cityben boldogulni.

Ekkor Jack és a többiek is rájöttek, hogy valami nem stimmel.

– Rendben, de hogyan vettem fel veled a kapcsolatot? És miért lettem volna olyan ostoba, hogy felfedjem a valódi kilétemet? – kérdezte Jane gúnyosan.

Majd folytatta: – Ha tudtad, hogy a Fowler Corporation ilyen nagy hatalommal bír, miért teregetsz ki mindent most? Nem származna ebből károd?

– Ööö… – Richard hezitált a vonal túlsó végén, de aztán gyorsan válaszolt a kérdésre: – Egy nyilvános telefonfülkéből hívtál. Nem is gondoltam, hogy nem te vagy az, mert felismertem a hangodat.

– Felismerted a hangomat? – Jane felnevetett. – Tehát nincs semmilyen kézzelfogható bizonyítékod arra, hogy én vettem fel veled a kapcsolatot, és én szivárogtattam ki az információkat, igaz?

– Én… én… – Richard hirtelen rájött, hogy hibázott.

Magában szidta magát, amiért ilyen hülye volt, és rájött, hogy nem kellett volna így válaszolnia.

Miután összeszedte magát, és egy kicsit gondolkodott, Richard végül így válaszolt: – Korábban már hallottam a hangodat, és nagyon jellegzetes volt. Még ha próbáltál is más akcentussal beszélni, nem volt kétségem afelől, hogy te vagy az. Ráadásul láttam az arcodat is, amikor négyszemközt beszéltünk a dologról, és átadtál nekem pár fényképet.

– Hogy lehetsz ennyire biztos? Csak a hangom alapján vádolsz meg valamivel? Nem hangzik ez nevetségesen? – Jane azonnal rávilágított Richard ellentmondásaira.

– Ami a személyes találkozót és a képek átadását illeti, van erre valami bizonyítékod? Kamerafelvétel? Fotók? Hangfelvétel? – faggatta Jane.

– Én… – Richard dadogni kezdett, és verejtékben úszott. Semmi ilyesmije nem volt. Az egész egy csapda volt, amivel Jane-t akarták bemártani.

– És még valami, a telefonban nem az én hangom volt. Egy hangmoduláló alkalmazást használtam – mondta Jane. – Azt mondtad, személyesen láttál, akkor miért nem vetted észre, hogy más a hangom?

– Ugye nem akarod azt mondani, hogy a hangmoduláló alkalmazást is a szemed láttára használtam? – Valójában Jane hangszínváltoztatás nélkül is képes lett volna más hangon beszélni, de az applikációval jobban alá tudta támasztani az állításait.

Az új életének köszönhetően Jane tisztában volt a jövőbeli eseményekkel, ami hatalmas előnyt jelentett számára. Jane legyőzhetetlen volt, mert meg tudta védeni magát a családja befolyásától, és irányíthatta a jövőjét.

Talán ez volt az a kegy, amit Istentől kapott a második esélyként.

Richard teljesen tanácstalan volt, mert ez az egész nem úgy alakult, ahogy azt előre megbeszélték.

Azt mondták neki, hogy Jane félénk, mindig másoknak akar megfelelni, és hagyja magát kihasználni. Azt hitték, egy kis megfélemlítéssel könyörögni fog a bocsánatért, és magára vállalja a felelősséget.

Richard sosem gondolta volna, hogy Jane így fogja számonkérni.

A megbízója megígérte Richardnak, hogy Jane nem fog nagy ügyet csinálni ebből, és a terv tökéletes. Különben Richard sosem merte volna bemártani a Fowler család lányát. Ha valami balul sül el, a karrierje és az élete is tönkremegy.

Madelyn szíve hevesen kalapált. Nem akarta elhinni, hogy Richard ilyen könnyen lebukik.

Madelyn azon kezdett gondolkodni, hogy egy ilyen idióta, mint Richard, hogyan juthatott vezető pozícióba az ügynökségénél.

Bár Jacknek és a többieknek nehezére esett megbízni Jane-ben, érezték, hogy valami nem stimmel.

– Mr. Goode, mi folyik itt? Nem azt mondtad, hogy Jane kényszerített erre? – kérdezte Jack összeszorított fogakkal.

– Mr. Fowler, azt hiszem, itt valami félreértés történt… Valaki biztosan Miss Jane Fowlernek adta ki magát, és így csapott be – mondta Richard, próbálva menteni a helyzetet.

Hogy mentse a bőrét, Richard kétségbeesetten kereste a kiutat.

Fogalma sem volt, ki áll az egész mögött, de a felajánlott jutalom túl csábító volt ahhoz, hogy visszautasítsa.

Richard eközben már sejtette, ki lehet a felelős a közösségi médiában terjedő pletykákért a hamis és az igazi Fowler örökösnőről.

De ha kimondaná a nevét, azzal aláírná a saját halálos ítéletét.

– Mindenképpen a végére járok ennek az ügynek – mondta Jack, majd a tekintete Madelynre szegeződött.

Madelyn lehajtotta a fejét, és halk zokogásban tört ki.

Annyira szánalmas látványt nyújtott, hogy Jacknek legszívesebben megölelte volna.

Azonnal megrázta a fejét. Meggyőzte magát, hogy Madelyn ártatlan ebben. Ő kedves, naiv és jószívű, soha nem lenne képes ilyen aljas tervet kieszelni.