FIONA SZEMSZÖGÉBŐL~

Lassan haladtunk a hosszú, hátborzongató lépcsőn, mígnem végül egy széles térségbe jutottunk, ahol nem volt más választásunk, mint leugrani.

Enzo ugrott először, én átadtam neki a telefonomat, amit letett a földre, mielőtt kitárta a karjait, hogy elkapjon.

– Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – mondtam lassan, a hangom szorongástól rekedt volt.

– Ne legyél gyáva, ugorj, Fiona!