Tátva marad a szám, ahogy Lukácsra nézek.

Ez nem történhet meg.

Pillázok, de a kép nem változik. Lukács, nyugodt, féltérden áll, és azzal az őrületesen magabiztos mosollyal néz rám – csak most van valami más is. Valami nyers.

Érzelem.

Megfogom a mellkasomat, érzem, ahogy a szívem a bordáimnak verődik. Száraz a torkom, remeg a térdem.

Végre megszólalok. "Lukács..."

"Júlia," mondja. "Volt idő, amiko