– Ő volt az, aki…? – Teszi a kezét a protézisem alkarjára, én pedig mélyen beszívom az orromon keresztül a levegőt.

– Azt tette, amit tennie kellett, hogy megmentse az életem. Még ha ő maga nem is hiszi, hálás vagyok neki érte.

Az ujjai tovább csúszkálnak a sima, ezüstös felületen, és újra mosolyog.

– Puha és nagyon kellemes tapintású. Nem is olyan rossz.

– Ezt azért mondod, mert még sosem láttál