Erőltettem egy mosolyt, ami még a sírásnál is ocsmányabbnak tűnt, mintha ollóval tépném fel a szívemet. "Hálásnak kéne lennem, hogy ennyi éven át elviseltél?"

Zac mélyet sóhajtott, és lehajolt, hogy felsegítsen. "Sammi, sosem akartam elhagyni téged –"

Hangos csengőhang szakította félbe. A vonal másik végén Jemma volt, kétségbeesetten: "Zac, Lucasnak magas láza van."

Zac arca elsápadt, amint meghallotta, és felállt, hogy elmenjen.

"Lucas? Ki az?" Ösztönösen megragadtam a karját, de ő erőteljesen lerázta a kezem, és hosszú léptekkel távozott. Fogcsikorgatva követtem ki az ajtón, egészen a kórházig.

Amikor megtaláltam Zacet a kórházi szobában, ő és Jemma a betegágyban fekvő gyereket ápolták, aggódva.

Az a gyerek!

Hangos "bumm"-mal betörtem az ajtót, mindenkit megijesztve. Zac felém fordult, a szemében pillanatnyi pánik tükröződött. A karjában lévő gyermek is kiszabadult, és rám mutatva kérdezte: "Apa, ki ez a néni?"

Zac lehajolt, hogy megcsókolja a gyerek arcát. "Ő az egyik apu barátja. Légy jó kisfiú, és játssz anyával egy kicsit. Apu ki kell menjen."

Abban a pillanatban a szívem olyan volt, mintha egy jeges szakadékba zuhant volna. Lépést tettem előre, és pislogás nélkül bámultam a gyereket. "Nem emlékszel rám? Én vagyok az apád felesége. És ami még fontosabb, én vagyok az a nő, akinek a gyerekét egy éve megölted!"

"Elég, Sammi!" Zac kirángatott a kórházi szobából, az arca komor volt.