Reginald szemszögéből

Arcam elsötétedett, ahogy rájöttem, hogy a fehér ruhás nő Vivian. De nem akármilyen fehér ruha volt az – az volt, amit Elenának vettem a második évfordulónkra.

– Reginald, visszajöttél! – Vivian felém futott, kitárt karokkal, látszólag nem törődve elsötétülő arckifejezésemmel.

A ruha nem igazán illett rá, sokat mutatott bőséges idomaiból, miközben átölelt. – Hiányoztam?

Figyelmen kívül hagyva a flörtjét, témát váltottam. – Miért viseled Elena ruháit? – Hangom egyhangú és visszafogott maradt.

Vivian kacagása kristályként csilingelt, miközben elmagyarázta: – Ó, korábban kávét öntöttem a ruhámra. Kellett valamit kölcsönkérnem. – Eltáncolt felém. – A feleséged nem bánja, ugye? Vagy inkább... volt feleséged?

– Hol van ő?

– Fogalmam sincs. – Vivian vállat vont. – Üres volt a hely, amikor ideértem. A szobalány beengedett – már elég jól ismer, nem igaz?

Kinyúlt felém, tökéletesen manikűrözött körmei végighúzódtak a karomon. – Reggie...

Hátraléptem. – Vedd le. Nem áll jól neked.

– Ugyan már, ne légy ilyen hideg. – Duci ajkakat formált. – Azt hittem, megünnepelhetjük az újonnan szerzett szabadságodat. A papírokat aláírták, nem?

– Honnan tudsz erről? – kérdeztem hidegen.

Mosolya egy pillanatra megingott. – Ó, kérlek. Mindenki tudja, hogy a válás felé tartottatok. Csak idő kérdése volt.

– Találkozzunk ma este az Eclipse Lounge-ban – szakítottam félbe, elegem volt ebből a cirkuszból. – Tűnj el.

– De Reggie...

– Most, Vivian.

Amint elment, felrohantam a lépcsőn. A hálószoba rendetlen volt – az ágy úgy nézett ki, mintha valaki hemperegtt volna benne. Egyáltalán nem Elena stílusa. A szekrényének az oldala azonban érintetlen volt, az összes tervezői darab, amit vettem neki, még mindig ott lógott. De a tegnap esti válópapírok? Nyomtalanul eltűntek.

Valami bűzlik ebben az egész helyzetben. Éreztem a gyomromban, miközben átöltöztem egy friss öltönybe, az elmém versenyt futott.

Az Eclipse Lounge tele volt, amikor beléptem – bizalmi alapból élő kölykök apuci pénzét szórták, Instagram-sztárok akartak lenni, kétségbeesve a következő fotóért, és az igazi cápák, akik ebből az árnyékból irányították a várost.

– Reginald! – Marcus integetett nekem a VIP szekcióhoz. – Ideje volt, hogy újra csatlakozz az élők világához!

– Mostanában el vagyok havazva a munkával – motyogtam, lecsúszva egy székre.

Felharsant a nevetéstől, italokat rendelve. – Ja persze, mintha a hatalmas Vanderbilt birodalomnak szüksége lenne arra, hogy ujjaidat mozgassa. De ha már a dolgok mozgatásáról beszélünk... – Elég közel hajolt, hogy érezzem a bourbon szagát a leheletében. – Azt beszélik, hogy végre kirúgod azt az aranyásót. Kurvára ideje volt, haver.

Vörös lett a látásom. – Vigyázz a kibaszott szádra.

– Mi? Nem éppen újdonság, hogy csak a bankszámládra vágyott. Mármint, egy Stewart? – Horkantott. – Bár el kell ismernem a szüleinek - az a részeg összejövetel? Elég ügyes húzás.

Mielőtt válaszolhattam volna, hullám futott végig a tömegen, amikor Vivian belépett egy vörös ruhában. Átment a tömegen, légi csókokkal és hamis mosolyokkal üdvözölve mindenkit.

– Na, ez az, amiről beszélek – fütyült Marcus. – Egy igazi királynő a Vanderbilt trónra.

A szokásos seggnyalók azonnal ellepték. Láttam, ahogy minden szót behabzsolt.

– Vivian, ez a ruha teljesen isteni!

– A vörös határozottan a te színed, drágám!

– Valóban, nem mindenki tud úgy ragyogni, mint Vivian – csak nézzünk egy szegény hercegnőt Stewartból. Az iparág futó viccévé vált.

Vivian nevetése áthallatszott a szobán. – Mindenki, kérem! Ne pazaroljuk az időt a múlton való vitatkozással. Azért vagyunk itt, hogy megünnepeljük az új kezdeteket, igaz? – Olyan pillantást vetett rám, amitől a bőröm felborzongott.

Marcus és James úgy köröztek körülöttem, mint a cápák. – Szóval Reginald, mikor teszitek hivatalossá Viviennel? – kérdezték kacsintva.

– Ja? – Szememet összeszűkítettem. – Miért sietsz?

Marcus vigyora gonosz lett. – Csak azt mondom, miért érnéd be az alsó polccal, ha a felső polcod is lehet?

Ledöntöttem az italom, küzdve a késztetéssel, hogy arcon vágjam.

Hirtelen Ádám materializálódott mellettem, hangja mély és sürgető volt. – Uram, az egyik emberünk látta Mrs. Vanderbilttet a JFK-n.

Megállt a szívem. – Mi?

– A biztonsági felvételek megegyeznek a leírásával, de elvesztettük a nemzetközi terminálban.

– Értesítsenek – mondtam, mielőtt Ádám bólintott és elment. Elena a reptéren? A hiányzó papírok?

Ebben a pillanatban Marcus mindenkit körbe hívott egy játékra, visszarántva a gondolataimból. – Igazság vagy merészség! Nincs gyáva játék, Reg!

– Mik vagyunk, középiskolások? – Morogtam, de hagytam, hogy belerángassanak a hülye játékukba.

Néhány kör után az üveg szája pont rám mutatott.

Valami részeg szépfiú kuncogott. – Reggie köre! Igazság vagy merészség?

– Igazság. Essünk túl rajta.

– Hogyan találkoztál valójában Viviennel? Annyi történet kering...

Az emlék úgy ütött, mint egy gyomorszájba vágás. Tizenöt évvel ezelőtt. A félelem íze. A saját sikolyaim hangja visszhangzott a betonfalakról.

– Megmentette az életemet – mondtam egykedvűen. – Emberrablási kísérlet, amikor tizenkét éves voltam. Segített megszöknöm.

– OMG, ez olyan drámai! – A szépfiú szinte elájult. – Pont, mint egy film!

– Ha már a filmeknél tartunk – szólalt meg Marcus –, Vivian, mi ez az Oscar-suttogás, amit hallok?

De alig figyeltem. Valami abban az emberrablási emlékben... furcsa volt. Mintha egy álmot próbálnék felidézni, ami folyton elillan. A részletek homályosak, torzak voltak. Emlékeztem, hogy megrémültem, emlékeztem, hogy sötét folyosókon futottam, de Vivian arca ezekben az emlékekben... valahogy rossznak tűnt, mint egy rosszul szerkesztett fotó.

A következő pillanatban Vivian rám vetette magát. Észrevéve a távoli arckifejezésemet, megpróbálta visszaterelni a figyelmemet. – Vigyél haza? – suttogta, lehelete meleg volt a fülem mellett.

Alig emlékszem, hogy bólintottam, az elmém még mindig azon pörgött, hogy Elena a reptéren van. A baleset emléke is villogott a fejemben – valami nem stimmelt, de nem tudtam rájönni, hogy mi.

A kocsikázás halálos csendben telt. Fullasztóan.

Vivian folyton oldalpillantásokat vetett rám, tökéletes mosolya egyre feszültebb lett, valahányszor figyelmen kívül hagytam a csevegési kísérleteit.

– Feljössz egy italra? – Vivian hangja rántott vissza a valóságba, miközben megálltunk a helye előtt. Köröket rajzolt a mellkasomon azokkal a karmaival, de én csak arra tudtam gondolni, hogy Elena mindig szíveket rajzol oda helyette.

Épp azt akartam mondani neki, hogy hova dugja azt az italt, amikor a telefonom felrobbant egy bejövő hívással. Nagypapa hangja hasított át a hangszórón: – TE IDIÓTA! Mi ez a baromság a válásról?