Most már felém fordult, és hevesen zihált.

– Én… én… én remélem… boldoggá tesz – nyögte ki.

Szótlanul bámultam rá.

Idegesnek tűnt, ahogy elviharzott.

Vért láttam az öklén, és fájt a mellkasom.

Miért utálom még mindig, ha fájdalmat látok rajta?

Egyáltalán nem kéne törődnöm vele.

Miután Declan elment, Calvin és én elcsendesedtünk.

Közelebb húzódott hozzám.

– Tessa, sajnálom. Mondtam valami olyat, am