Fiona, miután jó reggelt kívánt Kentnek, kifelé menet megáll a mi kis asztalunknál.

– Ennek a szépségnek Faynek kell lennie – mondja, amint odaér, és széles mosolyt villant rám.

Erős New York-i akcentusa van, kicsit olyan, mint Fran Drescheré, és akarva-akaratlanul is elvarázsol az édesen nyers természete.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondom.

– Ugyan, bébi – mondja, és felém biggyeszti az orrát.