– Mire gondolsz? – suttogom pár perccel később, amikor a légzésünk és a szívverésünk már majdnem visszaállt a normális kerékvágásba. Kent átfordult, és mellettem fekszik, bár én még mindig a hátamon vagyok, egyik meleg karja átölel, és szorosan a testéhez húz.

Kent egy másodpercig nem szól semmit, aztán halkan, melegen felnevet. – Semmire, Fay. Semmin sem gondolkodom. Pont ez a lényeg.

– Tényleg?