– Szia! – köszöntöm vidáman, ragyogó arccal nézve fel Danielre. Aztán még jobban nevetek, ahogy ő rosszallóan lenéz rám, mert fogalma sincs, mennyire hasonlít most az apjára.

– Hát – mondja, és belép a szobába, miután én hátralépek, hogy helyet csináljak neki. – Te… vidámabb vagy, mint gondoltam.

– Túltettem magam rajta – mondom egy boldog sóhajjal, és odamegyek a fésülködőasztalomhoz leülni, mikö