Amalia is Antoniót nézte.

Antonio túl gyorsan futott. Sápadt arca kipirult, homlokát pedig kiverte a veríték.

Gondosan begombolt öltönye immár szétnyílt, haját összekócolta a szél; néhány rakoncátlan tincs az égnek állt, pár pedig a homlokába hullott. Kissé ziláltnak tűnt, mégis elképesztően jóképű volt.

– Antonio – szólította meg a fán álló Amalia tiszta, csengő hangon.

Csak most fogta fel, hogy