*****Tragedy szemszöge*****

Miközben folytattam a padló seprését, fejemet lehajtva tartottam, hálásan az új csuklyáért, amelyet előző éjjel kötöttem magamnak, és amely most elrejtett...

Jelentős esemény volt a ma esti, ami sajnos azt jelentette, hogy a kúria zsúfolásig megtelt szobalányokkal, szakácsokkal és őrökkel – sokkal forgalmasabb volt, mint egy átlagos napom.

– Fúj, én nem akarom a vécéket csinálni! – hallottam egy női nyavalygást, miközben próbáltam meghúzni magam és a padló súrolására összpontosítani.

– Csak hagyd Tragedyre, ő imádja! – röhögcsélt egy másik hang, amitől megfeszültem a nevem hallatán.

Azt reméltem, észrevétlen maradhatok a csuklyám alatt, de úgy tűnt, túlságosan optimista voltam.

– TRAGEDY! – csattant fel az egyik lány hangja, én pedig összerezzentem az éles hangnemtől, felismerve, hogy most már közvetlenül előttem állnak.

– I-Igen? – emeltem fel a tekintetem, találkozva a tizenéves lány szúrós pillantásával.

– Takarítsd ki a mosdókat, én meg befejezem a seprést helyetted! – követelte, ellentmondást nem tűrő hangon, így csak bólintani tudtam válaszul.

– P-Persze – hebegtem, és kinyújtottam a karom, hogy átadjam neki a seprűmet...

Egy szempillantás alatt a lány megrántotta a seprűt, miközben még fogtam, és ezzel együtt engem is előrerántott. Megbotlottam, és egy tompa puffanással keményen a térdemre estem a betonpadlón – sziszegve szívtam be a levegőt a fogaim között a hirtelen hasító fájdalomtól.

Nevetés és gúnyos kuncogás töltötte be a levegőt, miközben sietve talpra álltam, és az ajtó felé siettem, kétségbeesetten próbálva minél gyorsabban elmenekülni a fojtogató helyiségből.

Szememet a lábamra szegeztem, megkönnyebbülve, ahogy a konyhától távolodva minden lépéssel halkult a nevetés.

Úgy döntöttem, a keleti mosdókkal kezdem, amelyek a legtávolabb estek a többi dolgozótól, abban a reményben, hogy mire visszafelé haladok, a többi szobalány már végez a feladataival.

Sóhajtva megálltam egy tárolóhelyiségnél, hogy összeszedjem a szükséges felszerelést a takarításhoz. Annak ellenére, hogy igazságtalan volt extra munkát vállalnom, csak mert a többieknek nem volt kedvük hozzá, hálás voltam az egyedüllétért, amit ez biztosított.

Mindig nagyobb biztonságban éreztem magam, ha egyedül voltam...

Ma este volt az Alfa fiának párválasztója, az éjszaka, amikor visszatér a brutális háborúkból, hogy remélhetőleg megtalálja a társát.

Nem voltam különösebben izgatott miatta, mivel ez azt jelentette, hogy a falka minden tagjának, beleértve engem is – egy vakarcsot –, részt kellett vennie a partin.

Ha nem lenne a falka hagyománya, valószínűleg a szobámba kényszerülnék rejtőzni – távol a szemtől, távol a gondolatoktól, mivel a legtöbb ember itt undorodott tőlem.

Egy sóhajjal kinyitottam az első mosdó ajtaját, és azonnal nekiláttam a takarításnak.

Szerencsére ez a konkrét helyiség nem volt túl rossz állapotban; ritkán használták, kivéve, ha valami esemény zajlott – mint a ma esti. Azonban nem tudtam nem arra gondolni, hogy holnap, a parti után ismét az én feladatom lesz kitakarítani.

A takarításra koncentráltam, minden zugot és repedést kisúroltam, friss és hívogató illatot hagyva magam után a mosdóban.

Miután összepakoltam a felszerelésemet, kiléptem a helyiségből, és a listán szereplő következő felé indultam... ez nem is olyan vészes!

Ahogy a kísérteties folyosókon sétáltam, az egyetlen kísérő hang a vödröm kerekeinek csikorgása volt a fapadlón. Rövid időre megálltam, hogy kinézzek az ablakon, figyelve a nyüzsgést, ahogy az autók és a harcosok kipakolták a teherautóikat.

Ezek szerint már vissza is tértek...

Megcsodáltam a puccos járműveket, amelyek közül néhány olyan egyedi autómodell volt, amilyet még sosem láttam. A luxus, amit képviseltek, távoli álomnak tűnt, olyasminek, aminek a birtoklását csak elképzelni tudtam egy napon...

– Mi a fene?! – gyakorlatilag kiugrottam a bőrömből, hátra botladozva a mellettem felhangzó domináns férfihang hallatán.

A szívem hevesen vert, ahogy az adrenalin szétáradt az ereimben a zavarástól... de a fejemet lehajtva tartottam, tudva, hogy nem szabad a hím szemébe nézni...

– Ez nem lehet! – füstölgött hirtelen, öklével a falba vágva, hangja tele volt puszta dühvel, de nem mertem közvetlenül rá nézni.

Nem voltam biztos benne, mi dühítette fel ennyire, vagy hogy egyáltalán nekem szólt-e, de tekintetemet alacsonyan tartottam, nem merve kihívni őt.

– NÉZZ RÁM, VAKARCS! – dörögte a hangja, hirtelen a figyelmemet követelve, mire levegőért kapkodtam...

Vonakodva felkaptam a tekintetem, hogy találkozzak az övével – kőkemény, érzelemmentes, jeges.

A légzése felgyorsult, és végigmérve engem a folyosón, vonásai kemények és fenyegetőek voltak. Ő nem volt más, mint az Alfa fia.

– Al-Alfa... – dadogtam, hangom remegett, igyekezve a lehető legnagyobb alázatot mutatni felé. Nem tudtam felfogni, miért nézett úgy rám, mintha el akarna pusztítani.

Csoszogás hallatszott, ahogy átlépdelt a fapadlón, a hang visszhangzott a folyosón, mígnem hatalmas keze a torkom köré fonódott.

A pillanatban, ahogy a bőrünk érintkezett, olyan érzés volt, mintha lángba borultam volna, kezeim remegtek az ismeretlen érzéstől, ami végigtáncolt a bőrömön.

A szám kinyílt, majd bezárult, pillangók repdestek a gyomromban a keze érintésétől, annak a rideg ténynek ellenére, hogy valójában a torkomat szorongatta...

– MI A NEVED?! – köpte felém, halott szemei centikre az enyémtől.

Kétségbeesetten ragadtam meg a csuklóját, némán könyörögve, hogy lazítson a szorításán.

Vonakodva engedett a szorításból épp annyit, hogy levegőhöz jussak; ziháltam, hálásan az értékes levegőért, amiről nem is sejtettem, hogy eddig megfosztottak tőle. Apró termetem fölé tornyosult, ijesztő jelenségként...

– Tra-Tragedy, uram – motyogtam, hangomban egy csipetnyi szégyenkezéssel.

– Tragedy? – horkant fel, látszólag szórakozottan.

A meleg érzés a bőrömön továbbra is kitartott, nem volt hajlandó eloszlani.

– Vezetéknév? – faggatott tovább, én pedig az ajkamba haraptam, a válaszon töprengve.

– Nincs... nincsenek... szüleim, uram – suttogtam, a beismeréstől még inkább megalázva.

Erre teljesen elengedte a torkomat, amitől a lábai elé rogytam a padlóra. Levegőért kapkodva éreztem, hogy a belsőm görcsbe rándul a hirtelen fájdalomtól...

– Én, Derrick Colt, a Holdvágy falka leendő Alfája, elutasítalak téged, Tragedy, a Holdvágy falka vakarcs farkasát, és úgy döntök, hogy halálomig minden köteléket elvágok veled!

A szavak úgy hatoltak belém, mint az üvegszilánkok a bőrömbe, ahogy a helyzet kegyetlen valósága kezdett beszivárogni... a mellkasom összeszorult a kíntól a szavai hallatán.

Én voltam a társa...

Épp most utasított el engem...

Félre lettem dobva, alig pár perccel a találkozásunk után!

A lelkemből kitépett kötelék fájdalmától gyötörve felnyögtem és zokogtam a padlón, miközben ő folytatta:

– Én, a leendő Alfa, száműzlek téged is, Tragedy, a Holdvágy falkából! Egy órád van, hogy elhagyd a földünket, különben levadászunk és kivégzünk, mint egy kóborlót! Tűnj a szemem elől – te korcs!

A következő szavai, amelyek ezt követték, mindennél jobban csíptek, éles emlékeztetőül szolgálva értéktelenségemre az ő szemében... mindenki szemében!

– Holdistennő, megsértettél engem! Visszatérek a háborúból, hogy egy ilyen gyenge teremtést mutassanak be nekem, mint a társamat? SEMMIKÉPP! – forrongott tovább, mielőtt bakancsa az oldalamnak csapódott, átküldve engem a padlón.

Köhögtem és krákogtam, zihálva, miközben a most már zúzódó oldalamat markoltam...

– TAKARODJ A FÖLDEMRŐL! – őrjöngött, és abban a pillanatban a felismerés rám zuhant – hivatalosan is száműztek a falkámból!

Ha nem indulok el azonnal, az illatom teljesen megváltozik, és kóborlóként fognak levadászni...

Egy utolsó pillantást vetve a sors által rendelt Alfára, aki magasan tornyosult előttem, teste merev a dühtől, arca kipirult a haragtól, éreztem, ahogy a száműzetés súlya a vállamra nehezedik...

A szám kinyílt, majd bezárult, könnyek csorogtak az arcomon, eldöntve, hogy nincs semmi más, amit tehetnék vagy mondhatnék... így hát megfordultam és futottam...

Olyan gyorsan sprinteltem, ahogy a lábam csak bírta, a szél az arcomba csapott, kemény szavainak visszhangja a fülemben csengett. A szívemben lévő fájdalom vetekedett a lábaimban lévő égető kínnal, de nem állhattam meg.

Ki kellett jutnom onnan, és gyorsan!

Minden lépéssel éreztem, ahogy a falkahűség kötelékei felbomlanak, a szálak, amelyek egykor a Holdvágy falkához kötöttek, széthullott álmok szilánkjaivá válnak.

Most már egyedül voltam, teljes számkivetett, megfosztva minden identitástól és hovatartozástól, ami itt volt nekem... ha egyáltalán annak lehetett nevezni.

Most már kóborló voltam...