Éreztem, ahogy a könnyek elkezdenek csorogni az arcomon, és megráztam a fejem.

– Nem... nem tehetem – mondtam összeszorított fogakkal.

Újra magam előtt láttam mindent, olyan tisztán. A cellákat, apámat, a küzdőteret, a kardot... és Alericet. Ekkor döbbentem rá, hogy részben azért nem beszéltem senkinek a múltamról eddig, mert nem csak a biztonságom érdekében kellett hallgatnom, hanem fizikailag is