Juliana puha ajkai úgy mozogtak beszéd közben, mintha egy tollpihe cirógatná gyengéden Benson ajkait.

Ez a lágy bizsergés az ajkaitól egészen a szívéig hatolt.

Benson figyelme elkalandozott.

Abban a pillanatban Juliana térde keményen becsapódott.

– Áú!

Amint Bensont találat érte az ágyékán, arca elsápadt, a Julianát fojtogató keze elernyedt, és a fájdalomtól összegörnyedt.

– Juliana! – kiáltotta Benson, miközben ágyékát fogva a fogát csikorgatta.

Soha senki nem győzte még le korábban, nemhogy egy nő.

De ma már kétszer is alulmaradt vele szemben!

Juliana ekkorra már a kanapén ült, a kezében lévő villával játszadozott, és közömbösen emelte rá a tekintetét: – Én vagyok az egyetlen, aki meg tud gyógyítani a mérgezésből. Biztos, hogy meg akarsz ölni?

A vacsora után hozta fel magával ezt a villát, hogy megvédje magát.

Benson hidegen nézett rá: – Így akarsz méregteleníteni?

Juliana lepillantott Benson kezére, amely az ágyékát takarta.

Látszott rajta, milyen erőset rúgott az imént.

Juliana folytatta: – Lehetnél egy kicsit tisztább gondolkodású. A méreg, amiről beszélek, nem az afrodiziákum, hanem a testedben lévő idegméreg.

Az idős Mr. Leach nem tett vágykeltőt Benson ételébe.

Benson a fájdalom ellenére kiegyenesedett, és sötét szemekkel, hűvösen meredt Julianára.

Juliana, aki cseppet sem félt tőle, felnézett, és állta a tekintetét: – A mániád, az álmatlanságod és a zavaros álmaid mind a testedben lévő idegmérgekből erednek.

– Egy éven belül meghalsz, ha nem hajtjuk végre a méregtelenítést.

Benson előrelépett, és megállt Juliana előtt; magas alakja kis hegyként tornyosult a lány fölé.

Hidegen nézett le rá: – Te nem vagy Juliana!

Mindenki azt mondta, hogy Benson tizenkét éves kora óta őrült és erőszakos. Az orvos pedig arra a következtetésre jutott, hogy nem éli meg a huszonnyolcadik életévét.

De azt mások nem tudták, hogy Benson nehezen alszik el, és ha el is alszik, rémálmok gyötrik.

Ezt csak gyógyszerekkel lehetett kordában tartani, de minél több gyógyszert használt, annál rosszabb volt a hatás.

Benson egészségi állapota egyre romlott, és ezúttal már három napja nem aludt.

Ezért volt különös, hogy Juliana tudta: nem alszik, de sokat álmodik.

Juliana felemelte a tekintetét: – Számít ez? Csak az számít, hogy meg tudlak gyógyítani, nem igaz?

Benson nem szólt semmit, csak hidegen nézte a lányt. Éles tekintete mintha átlátott volna rajta.

Juliana nem kapta el a pillantását, hanem nyugodtan állta a szemezést.

Mandulavágású szemei gyönyörűek voltak, és úgy csillogtak a félhomályban, mint a csillagok.

Bensont a lány őszintesége arra késztette, hogy higgyen neki.

Mégis kérdőre vonta: – A családom a világ legjobb orvosait kerítette elő számomra, de egyikük sem tudott meggyógyítani. Te, egy fiatal hölgy, akinek se képzettsége, se tudása, képes lennél rá?

Juliana felnézett rá: – Feltételezed, hogy nem tudom megtenni, anélkül, hogy megpróbálnád?

Benson: – Hogyan?

Juliana halkan felelte: – Szükségem van néhány gyógyászati alapanyagra és ezüsttűkre. Elérem, hogy mélyen aludj, álmok nélkül. Mit szólsz?

Benson hidegen meredt Julianára, majd egy kis idő múlva végül bólintott: – Rendben.

Volt benne valami, ami bizalmat ébresztett a férfiban.

Juliana sorolta: – Szükségem van selyemakác-kéregre, jujuba magra, a pacsirtafű gyökerére...

Benson felírta a szükséges orvosságokat, ahogy a lány felsorolta őket, de arca elborult, amikor az utolsóhoz ért.

Hidegen nézett a lányra: – Szarvasbika hímvesszője?