Abban a pillanatban, ahogy belépek az ajtaján, a lakása melegére számítok. A kezére a derekamon. A hangjára, ahogy a nyakamba súgja: *szia, hercegnő*.

Ehelyett nem enged be az ajtón.

Csak megragadja a kezem, és azt mondja: – Menjünk.

Ennyi.

– Várj – mi?

Az ujjai már összefonódtak az enyémekkel, gyengéden húzva lefelé a lépcsőn.

– Csak most értem ide.

– Tudom.

– Asher – hová megyünk?

– Majd megláto