A mentségemre legyen mondva: nagyon részeg voltam, nagyon összetört a szívem, és a legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy félholt vámpírt fogok hazavonszolni, mint valami gót mosómedve, aki rossz döntéseket halmoz.

Tovább kellett volna sétálnom. Figyelmen kívül kellett volna hagynom a sikátor falának dőlő férfit, akinek vér sötétlett az ingén. Tudnom kellett volna, hogy egy ilyen szemű lényt nem arra teremtettek, hogy megmentsék.

Létezik a megbánásnak egy különleges fajtája is, ami akkor jelentkezik, amikor rájössz, hogy épp most invitáltál be egy csúcsragadozót az otthonodba. Ez valahol a „nem kellett volna ráírnom az exemre” és a „lássuk, jó-e még az egyhetes tej” között helyezkedik el.

Előre szólok: ha olyan hősnőt keresel, aki nem káromkodik, rendben van az élete, és nem hoz naponta megkérdőjelezhető döntéseket, akkor rossz helyen jársz.

Egyéb esetben csatold be az övedet, készülj fel az életemnek nevezett kész katasztrófára, és kapaszkodj a nagymamabugyidba – rázós út lesz.

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

*Az a kétszínű, seggnyaló, bolhás, gerinctelen pöcs!*

A velem szemben álló pultos úgy bámul rám, mintha én lennék a szörny a Fekete lagúnából. Valószínűleg azért, mert az ajkam és a nyelvem azúrkékre színeződött a hat Blue Curacao-s limonádékoktéltól, amit az elmúlt órában döntöttem magamba.

*Tudom, mire gondoltok: hogy a fenébe tud még egyenesen ülni ennyi pia után? Nos, drágáim, ennek a formás lánynak a méretei és a gyors anyagcseréje segített már asztal alá inni edzett alkoholistákat is, ha a helyzet úgy kívánta. Éljen én!*

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érzem a hatását. Határozott gyanúm, hogy amikor végre úgy döntök, felemelem a seggem erről a bárszékről, az egyensúlyérzékem nem lesz éppen csúcsformában. *Na mindegy, majd átmegyek azon a hídon, ha odaértem.*

Már akkor tudnom kellett volna, hogy a mai nap rázós lesz, amikor reggel felébredtem, és a kávéfőzőm bemondta az unalmast. Az a gép volt a bűntársam két évnyi főiskola, négy költözés és számos másnapos vagy egyéjszakás kalandot követő reggel során.

Amint ma reggel bekapcsoltam, hirtelen szikra pattant, majd a szerkezet hátulja lángra kapott. Két másodpercig csak bámultam döbbenten, mire felfogtam, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt a házban, és az én felelősségem megakadályozni, hogy a tűz továbbterjedjen, és az egész ház porig égjen.

Szerencsére eszembe jutott, hogy Google professzor szerint az elektromos tüzet szódabikarbónával kell elfojtani, nem vízzel, mint a szokásos esetekben. Így hát berohantam a kamrába, felkaptam a dobozt, amit ritkán használtam *(mert sütni a büdös életben nem tudok)*, és úgy oltottam azt a kibaszott tüzet, mintha az életem múlna rajta. *Ha jobban belegondolok, az életem múlt rajta. Hah.*

A második jelnek annak kellett volna lennie, amikor a legújabb alkalmazottam Instagram-üzenetben mondott fel. *Nagyon profi, tudom.*

Egy hete még könyörgött, hogy nézzem el a fiatal korát, és adjak neki egy esélyt. Ez lett volna az első munkahelye. Vonakodva beleegyeztem, mert eszembe jutott, hogy egyszer én is új voltam a munkaerőpiacon, és küzdöttem, hogy találjak valakit, aki hisz bennem. *És nézzétek, mi lett a vége.*

Intve a pultosnak, felé csúsztatom az üres poharamat: – Még egyet, kérem, csapos!

– Sajnálom, hölgyem, de nem szolgálhatom ki.

– Micsoda?! Miért? – kérdezem felháborodva, és rájövök, hogy a hangerőszabályzóm talán elromlott, amikor néhány fej felém fordul. *Ó, kapjatok be.*

– Mert a szálloda szigorú szabályzata szerint a nem szállóvendégek csak este 10 óráig használhatják a bárt.

Gyanakodva nézek rá, mert ez a *szabályzat* nekem oltári nagy baromságnak tűnik. *Azzal próbál megszabadulni tőlem, hogy nem sért meg? Valami Karen biztos panaszkodott a nagydarab, kövér szingli nőre, aki alkoholtengerbe fojtja a bánatát. Nos, baszódj meg, Karen.*

Az órámra pillantok, és a legbájosabb mosolyomat villantom rá: – Ajánlok egy üzletet. Jelenleg 21:45 van. Ha kihoz nekem még egy italt, adok egy ropogós ötven dolláros borravalót.

A tekintete elárulja, hogy a tárgyalási taktikám sikeres volt. – Rendben, de el kell kérnem a kulcsait. Hívok magának egy taxit, ha végzett.

Széles mosollyal csúsztatom a kezem a táskámba, hogy átadjam őket. – Áll az üzlet, jó uram.

Miközben megfordul, hogy megkeverje az italomat, látom, ahogy a szemét forgatja. Valószínűleg elege van a részeg vendégekből, akik azt hiszik, hogy a bőséges alkoholmennyiség megoldja a problémáikat. *Kicsit ítélkezőek vagyunk, mi?*

Az este utolsó koktélját kortyolgatva visszagondolok arra a pillanatra, amikor beléptem Steven lakásába, és tövig benne találtam őt a már említett volt alkalmazottamban. *Igen, jól hallottátok.*

Steven néhányszor beugrott a könyvesboltomba az elmúlt héten. Ebben nem volt semmi furcsa. Még be is mutatkozott Kylie-nak, az új alkalmazottamnak. Ebben sem volt semmi furcsa. Az viszont szokatlan volt, amikor tegnap egy sarokban összebújva találtam őket, sugdolózva és vihogva.

És mivel a figyelmemet teljesen lekötötték aznap reggel érkezett új vámpíros erotikus könyvek, és az, hogy hová fogom őket kihelyezni, nem sokat törődtem a dologgal. Mert az, hogy egy sötét, borongós, veszélyes férfi az örökkévalóságig a magáénak követel, mindent visz ahhoz képest, hogy azon aggódjak, *bármi* is volt az.

Gemma, a 62 éves alkalmazottam ma korábban hazaküldött *(mintha nem én fizetném a bérét)*, hogy készülődjek egy fogadásra, amire Stevennel kellett volna mennem az irodájába ma este. Hazafelé menet rájöttem, hogy a cipő, amire szükségem van az estéhez, még mindig nála van. Így hát beugrottam a lakására, azzal a szándékkal, hogy percek alatt végzek.

Ami ott várt, napokig kísérteni fog. Valószínűleg hónapokig. De leginkább évekig.

Mivel a hálószobája a lakás hátuljában van, kezdetben nem hallottam a zajokat, amikor beosontam a kulccsal, amit két hete adott. De öt lépés után a folyosón a csukott ajtó mögül kiszűrődő hangok miatt kb. 2,5 másodpercre megtorpantam – a megérzésem üvöltött velem.

Amikor lassan kinyitottam az ajtót, próbálva elnyújtani a pillanatot, mielőtt meglátnám, ahogy a világomat mintha használt vécépapírral tekerték volna körbe, az agyam pingpongozott a gondolatok között: sikítsak, mint egy kísértet, nevessek hisztérikusan, mint egy gonosz boszorkány, vagy sírjak, mint egy gyerek, aki most vesztette el a kedvenc axolotlját.

Az egyetlen módja annak, hogy elfelejtsem, amit láttam, valószínűleg a szemgolyóim kisikálása lenne hipóval. *Vajon az egészségbiztosításom fedezi ezt a beavatkozást?*