Lehajtott fejjel ültem, fogva a férjem kezét, aki még harminchat órával a műtét után sem ébredt fel. Az orvos épp az imént mondta, hogy stabil, és nem tehetünk mást, mint várunk, amikor éreztem, hogy a keze enyhén megszorítja az enyémet. Felemeltem a fejem, és azonnal rá néztem, látva, ahogy az a pár ibolya kék szem újra bevilágítja a világomat.

– Alexander, szerelmem! Végre... – mosolyogtam rá. –