**KODA**

Elég mélyre merülve a mennydörgő vihar őrjöngése alá ahhoz, hogy már ne halljam az esőt, minden erőmmel hajtom magam előre. Lábaimmal rúgok, kezemmel húzom a tengert, kapaszkodom és nyúlok minden egyes megnyerhető lábnyi távolságért. A mellkasom dörömbölése tompulni kezd, olyannyira lelassul, hogy már azt hiszem, a szívem teljesen megállt.

Gondolataim mélyén még mindig olyannak látom Emil