VENUS

Andrea nem mozdult. Nem is pislogott. Úgy állt ott a félhomályos faház ajtajában, mintha maga az éjszaka formált volna meg egy nőt fagyból és kegyetlenségből.

Mosolya apró volt, megfontolt és ragadozó.

Egy olyan ember mosolya, aki végre sarokba szorította a teremtményt, amelyre éveken át vadászott.

"Tudod," mormolta selymesen lágy, mégis méreggel átszőtt hangon, "hogy ezen a bolygón csak