Anaiah szemszöge

Köhögök, amitől megfájdulnak a bordáim. A farkasom próbál segíteni, hogy gyorsan meggyógyuljak, de mivel mi nem alakulunk át olyan gyakran, mint a többiek, az én gyógyulásom nem olyan jó, mint a többi farkasé.

Hatalmas nehézségek árán lábra állok, de a lány kirúgja a lábaimat, és ismét a földre zuhanok. A sarkát a nyakamra teszi; én pedig lehunyom a szemem, a legrosszabbra várva.

– Csak egy kicsit jobban rá kell nyomnom, és már meg is szabadítalak a szenvedéseidtől – mondja. A szívem olyan sebesen ver, a farkasom pedig morog, még akkor is, ha ebben a helyzetben nem tud visszavágni. Chalónak erős harci szelleme van, amit belém is beleoltott, de én tudom, mikor kell feladni, míg ő nem. Nem akarok meghalni.

A farkasom, Chalo a felszínre tör, és az ő erejét használva lábon rúgom Eunice-t. A lány a földre kerül. Gyenge, hülye ribanc csatlósai rémülten sikoltoznak, de senki sem próbál megállítani. Düh áramlik szét bennem. Érzem, ahogy az adrenalin pumpál az ereimben; fölébe magasodom, és újra és újra arcon ütöm. Hamarosan az edző férfiak körbevesznek minket. Vannak, akik ujjonganak, míg mások némán figyelnek, de Eunice csak ugat; egészen fiatal korunk óta tudom, hogy nem harap.

Bizsergető érzés fut végig a bőrömön, amikor érzem, hogy hatalmas, erős kezek emelnek le Eunice testéről, de a farkasom még nem végzett vele, így rúgkapálok és sikítok.

– Engedj el a picsába! – ordítok arra, aki elvisz onnan. Leugrom a férfi válláról, aki cipelt, és készen állok arra, hogy arcon verjem, de megrökönyödöm, amikor meglátom, hogy Amos az. Olyan szexin néz ki a kosaras rövidnadrágjában, a haja kócos, és az istenit, a mellkasa iszonyatosan dögös. Látom az izmos testét, és nagyot nyelek. Látva, hogy bámulom, vigyorog egyet, én pedig akaratlanul is elpirulok, és elfordítom a tekintetem.

– Bajnakeversz, Ómega? – kérdezi dühös hangon.

– Ő támadt rám először! – vágok vissza.

– Meg fogsz bűnhődni azért, amit tettél. Tudod te egyáltalán, hogy ő kicsoda? – mordul fel, és nekinyom a fának. Összerezzenek a hátamba hasító fájdalomtól. A kezét a nyakam köré fonja és fojtogatni kezd.

– Ő a kibaszott Lunád – szűri a fogai között.

Megpróbálom megütni, de nem enged el. Olyan, mintha a falat ütném. Végül mégis elenged; a földre zuhanok, és annyi levegőt szívok be, amennyit csak tudok.

Leguggol mellém, és olyan lágysággal néz rám, amit még sosem láttam tőle, miközben én gyilkos pillantásokat vetek rá. A szeme egy árnyalattal sötétebb lesz, és tudom, hogy elmekapcsolatban van valakivel. Megköszörüli a torkát, és kiadja a parancsot.

– Az elkövetkezendő napokra a tömlöcbe záratlak – szemem a rémülettől elkerekedik.

– De ő kezdte! – krákogom. Voltam már néhányszor a tömlöcökben, és nem szívesen vagyok ott. Sötét és félelmetes, és az ottani őrök a legerkölcstelenebbek, hiszen verik a rabokat. Szexuálisan bántalmazzák a nők közül azokat, akik megtetszenek nekik. Ez már velem is megesett néhányszor. Hál' istennek nem erőszakoltak meg.

Feláll, hogy elmenjen, de visszanéz rám. – Mielőtt elfelejtem... Én, Amos Rivers, elutasítalak téged, Anaiah Ross, mint a társam és leendő Lunám. – Sokkban voltam, és a szavai újra és újra visszhangoztak a fejemben. Nem szóltam semmit, még csak nem is reagáltam. Amos volt a társam. Huszonnégy éves, tehát mindvégig tudta, hogy társak vagyunk, mégis végignézte, ahogy vernek és bántalmaznak.

Amos fölöttem áll; az arcán semmi érzelem, semmi megbánás.

– Őrség!

Néhány őr fut oda hozzánk, és meghajolnak az Alfák előtt. Mögöttük Eunice is ott van; a szeme vörös, a tökéletes szőke haja pedig kócos. Műanyag arcán vágások éktelenkednek, a szája pedig felrepedt. Odamász az Alfa mellé, a fülébe suttog valamit, és hosszú gondolkodás után a férfi beleegyezően bólint.

– Zárjátok be, és korbácsoljátok meg minden nap, amíg mást nem mondok – a hangja lágy, ahogy parancsot oszt, de a tekintetem a társamra szegeződik. Egy arcomba hasító csípés visszaránt a jelenbe, és az arcomhoz érek. Hirtelen könnyek hullanak, és nincs esélyem letörölni őket. Erős, hatalmas kezek ragadják meg a karjaimat, és vonszolnak el néhány lábnyira a párostól. Amint beérünk a sötét tömlöcbe, úgy dobnak a földre, mint egy krumpliszsákot, majd kimennek a helyiségből. Érzem; a mellkasom összeszorul, és a tűz rettenetesen ég bennem. Egy örökkévalóság óta először tör fel belőlem egy zokogás. Sírok a borzalmas élet miatt, amit tizenhárom éves korom óta éltem, a szüleimért, a cserbenhagyásukért, a gyűlöletükért, és végül Amosért, a társamért. Azt hittem, amikor megtalálom a társam, szeretni és védelmezni fog, ahogyan az egy társtól elvárható, de ma elvette minden harci akaratomat. A farkasom visszavonul az elmém sötét szegletébe; én pedig üvöltök, és magányosabbnak érzem magam, mint valaha.

A napok gyorsan teltek, és az őrök minden nap eljöttek, hogy igen fájdalmas csapásokkal megkorbácsoljanak. A hátam csupa vágás és húscafat volt. Lefogadom, hogy undorítóan néztem ki. Naponta csak egy étkezést engedélyeztek: kenyeret és vizet. Nem éreztem Chalót azóta, hogy a társunk elutasított minket.

Depressziós és szomorú, akárcsak én. Felkelek a hideg padlóról, a mellkasomhoz kapok, és kimondom a szavakat: „Én, Anaiah Ross, elfogadom az elutasításodat, Amos Rivers.” Nem érzem a kötelék megszakadását a magam részéről; Amos azonban érezni fogja, ahogy elszakad a kötelék közöttünk, és olyan fájdalmat fog átélni, mint még soha.