Iris

Pontosan tizenkét lépést teszek meg a tanácsteremből kifelé, amikor a könnyek elkezdenek folyni.

Nem hagyom, hogy lepotyogjanak. Nem adom meg senkinek sem azt az elégtételt, hogy lássa az összeomlásom. Így hát gyorsabbra veszem a tempót. A látásom elhomályosodik, ahogy csak az ösztöneimre hagyatkozva navigálok a folyosókon, és keresek egy helyet – bármilyen helyet –, ahol magányosan zokoghato