A mosolya meglágyult, és az arcomra csúsztatta a kezét. – Ha akkor mondtál volna valamit, ezt az egészet elkerülhettük volna.

– Megpróbáltam – morogtam.

Felsóhajtott. – Igazad van. Sajnálom, hogy nem jöttem rá, Tater. Egy idióta voltam.

– Már nem számít – suttogtam.

– Miért ne számítana?

– Mert a kár már megtörtént.

– Tényleg? – Megsimította a lüktetést a nyakamon.

Frusztráltan felmordultam. – Nem