– Most már csak te és én vagyunk… – mondta Damien, nem is titkolva elégedett mosolyát.

Olyan volt, mintha olvasna a gondolataimban, és utáltam a gondolatot, hogy talán tényleg képes rá. Megforgattam a szemem, sarkon fordultam, és határozott léptekkel visszamentem a kúriába. Fülemet megütötte Damien meglehetősen hangos nevetése a hátam mögül, de arra sem vettem a fáradtságot, hogy visszanézzek.

Jól