Lassan megnyalom az ajkamat, és fogom a tekintetét, miközben az ujjamat végighúzom az arca szélén. – A legtöbbeknek ez talán csak egy jóképű arc, de nekem ez a székem, és elhiheted, addig foglak megülni, amíg újra és újra a nevedet nem kiáltom – mondom neki, mire mélyen, torokból felnyög, és egy nagyot nyel.

– Kérlek, pattanj csak fel... – suttogja, az orrát az enyémhez dörzsölve. – Teljesen magam