5. fejezet.

Másnap

Hazel egy éles fejfájás kegyetlen ölelésére ébredt.

Fájdalom lüktetett a koponyájában, szinkronban a tegnap esti emlékek súlyos súlyával, amik rázuhantak. Az események élénken játszódtak le újra, üvegszilánkokként fúródva az elméjébe.

A mellkasa összeszorult, éles szúrás virágzott ki mélyen legbelül, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Alig kapott levegőt. A fájdalom elviselhetetlen volt, amitől a tegnap éjszakai események minden egyes másodperce csak még kísértetiesebben tisztává vált – belevésődött, mint egy eltörölhetetlen, maradandó nyom.

Axel.

Ahogy a kezei végigsiklottak a bőrén. Ahogy a nyelve ellopta a lélegzetét, olyan mámorító gyönyörbe vezetve, amilyet még sosem tapasztalt.

Borzongás futott végig a gerincén, forróság öntötte el a testét, ahogy az emlék azzal fenyegetett, hogy újra felemészti.

Hazel olcsónak érezte magát.

Volt barátja. Egy jó barátja. És mégis, tegnap este szégyentelenül Axelhez vágta magát – és ami még rosszabb, a férfi először visszautasította, ő viszont mégis továbbment.

A megaláztatás égette a lelkét, de ami igazán felkavarta, az a tény volt, hogy nem fulladozott a bűntudatban. Undorodni kellett volna magától, de ehelyett egy sötét suttogás fonódott a gondolatai köré...

Többet akart.

Szorosan lehunyta a szemét, próbálva elűzni ezt a mocskos vágyakozást.

Hazel utálta, hogy megcsalta az ártatlan barátját. De még jobban utálta magát azért, hogy nem érezte azt a fajta bűntudatot, aminek ezzel együtt kellett volna járnia. Ehelyett egy még sötétebb csatát vívott – azzal a vágyakozással, hogy újra érezze Axel száját magán.

Nem. Nem.

Ez helytelen volt.

Kiteszékelte magát az ágyból, a teste még mindig zsibbadt a lerázhatatlan tudatosságtól. Berohant a fürdőszobába, és tisztára súrolta magát, mintha lemosná a tegnap esti bűnöket. De semmi – sem a forró víz, sem a szappan kétségbeesett dörzsölése a bőrén – nem tudta kioltani a tüzet, amit Axel fellobbantott.

Percekkel később sietve felöltözött, egy visszafogott ruhát húzott magára, mielőtt az ajtó felé indult volna. De pont amikor a kilincsért nyúlt, a lélegzete elakadt.

Axel.

Épp a szobája felé sétált.

Pánik tört rá. Hazel szíve hevesen vert, ahogy hátrált, a gerincét az ajtónak nyomva, mintha már ez is elég lenne ahhoz, hogy kint tartsa őt. A légzése felületessé, zihálóvá vált.

Egy kopogás.

Az ajkába harapott, kényszerítve magát, hogy csendben maradjon.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után a távolodó léptek hangja jelezte, hogy a férfi elment. Csak ekkor engedett ki egy remegő sóhajt.

Várt néhány percet, mielőtt kisurrant, a léptei sietősek voltak. Nem hagyhatta, hogy a férfi meglássa. Nem. Inkább úgy mondaná, hogy nem engedheti meg magának, hogy meglássa őt. Csak egyre többre és többre vágyna, míg végül nem lenne más, mint egy kétségbeesett, kicsi, csalfa teremtés.

Kihagyta a reggelit, átrohant a kijáraton, és becsúszott az autójába, pont mielőtt Axel lejöhetett volna az emeletről.

Az Iskolában

A nap fájdalmasan lassan telt, gondolatait egyetlen kínzó emlék tartotta fogva –

Axel.

A kezei. A szája.

Még mindig érezte őket. Nem tudta, melyik a rosszabb. A bűntudat érzése, ami nem akart jönni, vagy az a kimondhatatlan vágy és sóvárgás mindaz iránt, amit Axel nyújtani tudott.

Az undor harcolt az élvezettel. Hazel próbálta az iskolai feladatokkal elfojtani a gondolatokat, de semmi sem működött. Folyton azon tűnődött, mi mindenre képes még Axel keze és nyelve.

Őrjítő volt.

Tele kellett volna lennie bűntudattal. Akkor miért nem volt? Miért vágyott rá ehelyett? A gondolat is felforgatta a gyomrát.

Egy lágy hang rántotta ki a transzából.

– Jól vagy?

Hazel pislogott, és Tracy felé fordult, aki aggódó tekintettel fürkészte őt.

Magára erőltetett egy mosolyt – hamis, de elég meggyőző volt.

– Tökéletesen jól vagyok.

Tracy nem vette be.

– Biztos vagy benne? – faggatta.

Hazel habozott. Egy része mindent be akart vallani. De nem tehette. Nem akkor, amikor Tracy mindig is óvta őt Axeltől.

Így hát lenyelte az igazságot, és újra elmosolyodott, ezúttal egy kicsit több erőfeszítéssel.

– Jól vagyok.

Tracy még pár másodpercig méregette, de aztán annyiban hagyta.

Épp, amikor újra megszólalt volna, Hazel a szavába vágott, pontosan tudva, merre tartana a beszélgetés.

– Ma este el kellene néznünk néhány klubba. Nem lenne jó buli?

Tracy pislogott, teljesen megdöbbenve.

– Ki vagy te, és mit csináltál Hazellel? – ugratta. – Mióta akarsz te klubokba járni?

Hazel megforgatta a szemét. – Mától.

Figyelemelterelésre volt szüksége. Valami erősre volt szüksége – vodkára, tequilára, bármire –, ami kitörli Axelt az elméjéből.

Tracy gyanakvó pillantást vetett rá, próbálta bevenni az indokot.

– Ide figyelj – morfondírozott Hazel.

– Sosem volt problémám a klubokkal, csak van egy apám, aki azt hiszi, én vagyok minden férfi álomnője, mielőtt egyáltalán az utcára lépnék, és közben olyan adottságokkal mászkálok, amik súlyosabbak, mint egy huszonegy éves nőé, és... – a szavai a levegőbe vesztek, ahogy ráborult az asztalra, bizonytalanul, hogyan is folytassa.

– Ó, Istenem! Ezt meg kell ünnepelnünk! – visította Tracy, felhívva magukra a fél könyvtár figyelmét.

Hazel aznap először nevetett fel őszintén.

– Halkabban, te őrült.

Tracy huncutul vigyorgott. Valóban, Hazelnek igaza volt ebben.

– Várj – mi lesz Axellel? Nem lesz dühös, ha megtudja?

Hazel élesen kifújta a levegőt. Tracyvel a közelben sosem tud elmenekülni Axel elől. Nem úgy, hogy a neve minden másodpercben ott röpköd az ajkain. – Felejtsd el őt, Tracy. Nem ő birtokol engem.

Soha nem tudhatja meg.

Tracy egy őszinte mosollyal ajándékozta meg, kuncogva Hazel új hozzáállásán.

Később Aznap Este

Hazel, Tracy és Armstrong elmentek új ruhákat venni, mielőtt a klubba indultak volna.

Amikor beléptek, minden szem Hazelre szegeződött.

Maga volt a látomás – a tiszta kísértés bűnös anyagba csomagolva.

Fekete bőr miniszoknyája a csípőjére simult, pont annyit mutatva meg a combjából, hogy csábító legyen. A fehér haspólója, túlméretezett és könnyedén szexi, merész, fülledt szavakkal volt díszítve:

»Szopj le.«

Ő ment elöl, sugárzott belőle a magabiztosság. Csípőjének ringása elég volt ahhoz, hogy a teremben lévő összes tekintetet ellopja.

Armstrong keze lazán pihent a lány derekán.

A bárpulthoz vették az irányt.

– Három üveg vodkát – rendelte Armstrong.

Felpattintották az italokat, és az éjszaka valami vad és meggondolatlan irányt vett.

Máshol...

Axel az estét a divatstúdióban töltötte, mielőtt belement volna, hogy találkozzon a legjobb barátjával, Alexszel egy visszafogott klubban.

Egy klubban, ahol nem ismerik fel.

A VIP részlegben ülve Axel épp a whiskyjét szürcsölte, amikor –

A lány besétált.

A pohár körüli szorítása megszilárdult. A vére felforrt.

Hazel.

Lélegzetelállítóan nézett ki. Egy veszélyesen rövid szoknyába öltözött, vörös ajkai valami ellenállhatatlanul csábító mosolyra húzódtak.

De nem csak a ruhája miatt látott Axel vöröset.

Hanem a férfi miatt, aki mellette állt.

Armstrong.

A keze a lány derekán pihent. Birtoklóan.

Axel látása elsötétült. Az állkapcsa megfeszült, a kezei ökölbe szorultak, ahogy a tiszta, szűretlen düh végigsöpört rajta.

Hogy meri az a rohadék?

Felállt, az elviselhetetlen késztetéstől fűtve, hogy letépje Armstrong kezeit Hazel testéről.

Alex gyorsan visszahúzta.

– Axel, ülj le.

– Vedd le rólam a kezed.

– Axel, kérlek. Ne rendezz jelenetet.

Axel élesen kifújta a levegőt, és visszakényszerítette magát a székébe. A szeme azonban Hazelen maradt.

A lány az övé volt.

És mégis ott állt, és hagyta, hogy egy másik férfi megérintse.

Alex habozott, mielőtt megszólalt volna. – Mi folyik itt, haver? Miért vagy ennyire kiborulva?

Axel hangja olyan volt, mint a jég.

– Mert az a rohadék az én tulajdonomhoz ér.

Alex felvonta a szemöldökét. – A te tulajdonodhoz? Nincs is barátnőd.

Axel pillantása élesebb lett.

– Nincs szükségem barátnőre ahhoz, hogy legyen tulajdonom. Hazel az enyém.

Alex felsóhajtott. – Mit fogsz csinálni?

Axel vigyora halálos volt.

– Megölöm a sofőrjét. Új testőröket adok mellé. És... móresre tanítom.

Alex nagyot nyelt. – Milyen móresre?

Axel szemei elsötétültek.

Olyanra, amit sosem fog elfelejteni.

Hazel, nem tudva Axel perzselő tekintetéről, Armstrong karjaiban volt, amikor az itala véletlenül a ruhájára fröccsent.

– A francba – motyogta.

– Nagyon sajnálom, Hazel.

A lány elhessegette. – Semmi baj. Csak kimegyek a mosdóba.

De amint belépett –

Egy hang.

Mély. Nyers. Veszélyes.

– Azért vagy Washingtonban, hogy klubokba járj, vagy hogy tanulj?

A szíve megállt.

Megfordult –

És a tekintete összefonódott Axelével. A gyönyör szikrái félelemmel vegyülve futottak végig a testén. Bár a férfi hangja szigorúan csengett, volt benne egy olyan rész, amitől a pinája lüktetni kezdett, ahogy a tegnap történtek gondolata sokadszorra is élesen lejátszódott az elméjében.

– Hirtelen belázasodtál? Miért nem tudsz beszélni, vagy legalább megfordulni, hogy az arcomba nézz?

Hazel érezte, ahogy a lábai megrogynak, ahogy a félelem a teste minden egyes erébe behatolt.

A férfi kezei megragadták a karjait, és durván a falhoz szegezték.

– Ki volt az a srác? – hideg, mégis haraggal teli szemei a lányéba fúródtak, aki megremegett a férfi új, még sosem látott oldalától.

– Válaszolj – üvöltötte a lány arcába, amire egy halk nyüszítés volt a válasz, miközben könnyek gördültek le a szeméből.

A férfi szívébe mintha tőrt döftek volna; lassan levetette arcáról a szörnyeteg kifejezést, a szíve borzalmasan fájt, amiért megijesztette a lányt és fájdalmat okozott neki.

A kezeivel a lány puha orcáit fogta, és az egyik ujját a szájába csúsztatta, erősen meghúzva az ajkait, miközben a lány csak a falhoz támasztotta a fejét, a pinája pedig csuromvizes lett ettől az egyetlen mozdulattól.

– Nem akarlak senki más közelében látni, Anyuci – hangja alig volt több suttogásnál, és a lány érezte, ahogy a pinája megremegett a férfi hangjára.

Fölé hajolt, és beszívta a kölnije illatát, a kezeivel megnyomta és megszorította a lányt, miközben az az alsó ajkába harapott, keményen küzdve, hogy elfojtsa a szájából kitörni készülő nyögést.

Fogai végigkarcolták a lány nyakát, aki megborzongott.

– Csak nekem van jogom a testedhez, Anyuci, csak nekem van jogom a kibaszott testedhez. Soha ne add ki másnak az én tulajdonomat – még jobban megszorította a lányt, amire az halkan felnyüszített. A hangja parancsoló és domináns volt, mégis volt benne egy olyan felhang, ami a lány pináját a robbanás legszélén egyensúlyozta.

– Sosem merném – erősítette meg a lány tudat alatt a gyönyörtől, a férfi pedig összeszorította a fogát, és megcsókolta a nyakát, miközben a lány hangtalanul nyögött.

Eltávolodott tőle, szemeivel végigcirógatva a lány egész testét.

El akarta engedni.

Végignézni, ahogy megváltozik, anélkül, hogy siettetné, de a farka már lüktetett a puszta vágytól, hogy magáévá tegye.

Hazel érezte, ahogy megremeg a szíve, ahogy a férfi alig néhány centire lebegett tőle. Tudta, hogy távol kellene maradnia tőle; a normális Hazel rákiabálna, és megmondaná neki, hogy soha ne jöjjön a közelébe, de nem tudott mit tenni azzal az érzéssel a lábai között – azzal az érzéssel, amihez csakis ennek a férfinak volt meg az ellenszere.

Az elméje talán nem akarta ezt, de a teste és a szemei mást mondtak.

A férfi egy gyors mozdulattal felemelte, és a mosdókagylóra ültette, szélesre tárva a lábait, miközben tenyerével a ruháján keresztül a puha fenekét simogatta.

– Olyan módon foglak megbüntetni, ahogy azt a ruhád parancsolta, Anyuci. Addig foglak szopni, amíg már a lábaidat sem érzed – a rekedtes hang sötéten csengett, ahogy szemei magukba szívták a lány minden egyes centiméterét.

Hazel képtelen volt megszólalni, csak a ruháján lévő feliratra tudott meredni, miközben irányíthatatlanul reszketett.

– A ruhád fülledt kívánsága a nyelvem áhított parancsa!

Ezzel a férfi felhúzta a szoknyáját, és a keze végigsúrolta a lány pináját, ahogy a bugyijáért nyúlt, majd lehúzta azt, és zsebre vágta.

– Mmmmm – megnyalta azt a kis nedvességet, ami a kezére került, csak attól, hogy végigsimított a lány pináján.

– Istenem, Anyuci. Olyan ízed van, mint a bűnnek.«