Giselle szemszöge:

– TÁRS!

Megfordultam, hogy lássam az arcukat, és tudat alatt hátraléptem tőlük. Ugyanannyira megdöbbentek, mint én. Ezt a tágra nyílt szemeikből is láthattam.

Kevin tett egy lépést felém, miközben Stefan megpróbálta megfogni a kezemet. Újabb lépést tettem hátra. A szemem sarkából láttam, hogy Riven is közeledik, ugyanolyan arckifejezéssel.

– Giselle, hallgass meg – mondta Stefan, újabb kísérletet téve, hogy megfogja a kezem.

– Nem! – A szó alig egy suttogásként hagyta el az ajkamat.

A testem mögé rejtettem a kezem.

– Micsoda? Ők társak? – hallottam meg anyám hangját.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig a nagyteremben vagyunk a Sötét Zafír falka összes tagjával, és a vendégek egy része is még mindig ott van.

A hármasikrek neveinek és a „társ” szónak a suttogása betöltötte az egész termet.

Nem tudtam, mit tegyek vagy mit mondjak, így a leglogikusabb dolgot tettem, ami csak eszembe jutott. Elfutottam!

Úgy futottam az életemért, mintha én lennék Piroska, ők pedig a három farkas a nyomomban. Hallottam a lépteiket.

Hátulról meghallottam Kevin hangját: – Állj meg!

Természetesen nem álltam meg! Mármint, mit képzel, ki a fene ő, hogy parancsolgasson nekem?

Nindzsaként rohantam fel a lépcsőn, beugrottam a szobámba, és pont időben zártam be magam mögött az ajtót, mielőtt megállíthattak volna.

Úgy kezdtek el dörömbölni az ajtómon, mintha be akarnák törni.

– Giselle, nyisd ki az ajtót! Beszéljük meg, kicsim! – Biztos voltam benne, hogy ez Stefan volt.

– Kérlek, hallgasd meg a mi oldalunkat is, mielőtt bármilyen döntést hoznál! – Ez volt az első alkalom, hogy Kevin hangja ennyire lágy volt.

– Giselle! – hallatszott Riven hangja.

Nem nyitottam ki az ajtót. Nem tudtam! Időre volt szükségem. Át kellett gondolnom a dolgokat!

Hogy történhetett ez? A Híres Hármasikrek az én Társaim? Az a három fenségesen dögös srác utál engem, és én is ugyanígy érzek irántuk! De akkor miért érzek így? Miért vagyok most ennyire gyenge?

Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem ebbe a városba, és bárhová is mentem az elmúlt hónapban, a „Hármasikrek Társa” volt a legfőbb beszédtéma. Az egész városban minden egyes nőstény farkas az ő társuk akart lenni. Eleinte össze voltak zavarodva, hogy a hármasikreknek egy vagy három különböző társuk lesz-e, de mivel egypetéjű hármasikrek, magától értetődő volt, hogy egyetlen közös társuk lesz, akin osztoznak.

Minden egyes lány meghalt volna azért, hogy a társuk lehessen, akkor miért én vagyok az? Soha nem akartam idejönni, nemhogy a társuk lenni, és itt letelepedni életem hátralévő részére!

Azt hittem, kölcsönös az az érzés, hogy egyikünk sem kedveli a másikat, akkor miért néztek rám így? Soha nem vallanám be senki előtt, de a szívem majd kiugrott a helyéről, amikor a tekintetünk találkozott.

Stefan éles hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből: – Nyisd ki az ajtót, Giselle, vagy betöröm!

Ezt Kevin aggódó hangja követte: – Kérlek, beszélj velünk, Giselle!

– Ne törődj a bátyámmal, beszélj velem, kicsim – kérlelte Stefan.

Bár mindhármuknak ugyanolyan mély, rekedtes hangja van, a beszédstílusuk teljesen más volt, és mivel én voltam az elrendelt társuk, nagyon jól meg tudtam különböztetni őket.

A kopogás a másodperc törtrésze alatt dörömböléssé változott.

Eltakartam az arcom, fogalmam sem volt, mit tegyek ezután. Leültem az ágyamra, és frusztrációmban tépni kezdtem a hajam.

Pont amikor azt hittem, hogy ezt már nem bírom tovább, és majdnem felkiáltottam, egy hideg, mély hangot hallottam az ajtó túloldaláról.

– Elég! – Riley Alfa hangja visszhangzott az egész folyosón.

– De apa... – Ezúttal Riven szólalt meg, ám Riley Alfa nem hagyta, hogy még egy szót kiejtsen.

– Hagyjátok a lányt gondolkodni. Minél jobban próbáljátok a markotokba szorítani, annál inkább menekülni fog. Át fogja gondolni a dolgot, és tudatni fogja veletek a döntését. Nincs több dörömbölés az ajtaján! – parancsolta Riley Alfa.

Ott vártam, az ágyamon ülve, egyetlen hang nélkül. Hallottam, ahogy a léptek távolodnak a folyosón. Éreztem, ahogy cseresznyevirág, rózsa és gazdag vanília illatuk halványulni kezd. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és lefeküdtem az ágyra. Most legalább van időm gondolkodni rajta.

Hirtelen újabb kopogás hallatszott az ajtón, de ezúttal halk volt.

*Vajon megint ők azok?* – gondoltam zavartan.

– Giselle, kicsim, jól vagy? – hallatszott anyám kedves, mégis aggódó hangja az ajtó túloldaláról.

Nem tudom, miért, de az anyai hangnemétől könnybe lábadt a szemem. Azonnal felkeltem az ágyról, és kinyitottam az ajtót.

– Anya – mondtam elcsukló hangon, és azonnal megöleltem.

– Te jó ég! Hagyd abba a sírást – mondta, miközben gyengéden simogatta a hajam.

– Gyere, ülj ide. – Odakísért, hogy üljek le a kanapéra.

– Beszélj a mamival. Mi nyomja a szíved? – kérdezte aggódva.

Ez az első alkalom, hogy szívhez szóló beszélgetést készülök folytatni az anyámmal, hiszen egész gyermekkoromban csak az apámmal tudtam beszélgetni, aki mindig is nagyon jól megértett engem.

– Nem tudom, anya. Fogalmam sincs, mit kellene tennem! – mondtam, és sírva fakadtam.

– Megértem. A mostohafivéreid a társaid. Biztosan nagyon össze vagy zavarodva... – Anyám letörölte a könnyeimet, és folytatta:

– ...Azonkívül mindkettőnk számára nagyon kínos lesz, ha velük leszel. Mármint, én az apjuk felesége vagyok, és ti sem kedvelitek egymást... Azt hiszem, bizonyos kapcsolatoknak egyszerűen nem szabadna létrejönniük... de nekem megnyithatod a szíved. Csak a te döntésed számít, ha nem akarsz velük lenni, visszautasíthatod őket.

Tágra nyílt a szemem, nem hittem a fülemnek. Hogy lehet az anyám ennyire önző? Csak mert hozzáment az apjukhoz, azt akarja, hogy utasítsam vissza a társaimat? Hát nem tudta, mekkora fájdalommal jár egy társ visszautasítása?

Ő még mindig ugyanaz az önző nő, aki elhagyta apámat és engem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Alig voltam kétéves!

Könnyek kezdtek hullani az arcomon, már nem tudtam irányítani a fájdalmat. Először is, azok a srácok, akik utálnak, akik gyerekkoromban bántalmaztak, és amióta idejöttem, egy pillanatot sem hagytak ki, hogy kicsinek érezzem magam, ők az én társaim! És anyám még mindig ugyanaz az aljas nő, aki tizenhat évvel ezelőtt volt.

– Tudom, hogy a döntés az enyém, és meg fogom hozni, amint biztos leszek benne. Ami a szívem megnyitását illeti, az érzelmi dolgokról majd apával beszélek. Azért köszönöm. – Bár a könnyek folyamatosan hullottak a szememből, a hangom hideg volt, mint a jéghegy.

– Rendben, apád mára már lepihent. Fogalma sincs a társaidról. Reggel beszélhetsz vele – válaszolta halkan, és felállt, hogy elhagyja a szobámat.

– Igen. Jó éjt – mondtam, és bezártam az ajtót, miután kiment.

Könnyek hullottak az arcomra folyamatosan, mint a vízesés. Az agyam majd felrobbant. Addig sírtam, amíg el nem aludtam.

……

Az éjszaka közepén ébredtem fel, a nevüket nyögve. Ismét ugyanaz a nedves álmom volt, ami az elmúlt egy hónapban minden egyes éjjel, amikor hárman együtt b*sznak meg engem, és a magukénak hívnak. Most már értem, miért vonzódtam ennyire hozzájuk, és miért kreált az elmém ilyen álmokat.

Hangos nyögéssel nyitottam ki a szemem, amikor éreztem, hogy valami mozog a lábaim között.

Megpróbáltam összezárni a lábaimat, de nem tudtam; valami volt a combjaim között, ami széttárva tartotta őket. Félrehúztam a takarót, és a hármasikrek egyikét pillantottam meg teljes valójában. Csábítóan dögösen nézett ki, amikor a tekintetem találkozott vágyakozó szemeivel.

*Melyikük ő?* – kérdeztem magamtól zavartan.

A haja rövid volt, ami azt jelentette, hogy nem Riven az. Ő vagy Stefan, vagy Kevin.

– Szia, kicsim! – válaszolta kötekedő vigyorral, hangja rekedtes volt.

Ez Stefan! Ez határozottan Stefan! Ördögi vigyor ült az arcán.

Mélyen a szemembe nézett, mielőtt a szemem láttára megnyalta a nőiességemet.

– Ahh! Mi a poklot csinálsz, Stefan? – kérdeztem, de ez inkább a szükséglet nyögésének hangzott.

– A neveinket nyögted, ezért úgy gondoltam, mint az elrendelt társad, segítenem kellene neked a megkönnyebbülésben. Hát nem vagyok igazán kedves? – kérdezte, de nem hagyta abba a nyalogatásomat. Éreztem az alsótestemben a rezgést, amitől az izgalom borzongása futott át rajtam.

– Micsoda képtelenség! Semmi ilyesmit nem csináltam! – mondtam teljes tagadásban, miközben a fejem hanyatt hanyatlott az élvezettől.

– Ne hazudj, Giselle. A szobám pont a tiéd mellett van. Az egész hónapban hallottam, ahogy a neveinket nyögöd! – Stefan eltávolodott a p*námtól, és az állát a térdemen nyugtatta.

Küzdöttem a késztetéssel, hogy ne nyögjek fel csalódottságomban, amikor abbahagyta a nyalogatásomat.

– Nem hallhatod a nyögéseimet! A szobák hangszigeteltek – mondtam, miközben a könyökömre támaszkodtam.

– Először is, Alfa vagyok, számomra nincs olyan, hogy hangszigetelt! Másodszor, épp most vallottad be, hogy a neveinket nyögted. – Stefan vigyora kiszélesedett.

Te jó ég, ez az okos r*hadék!

– Ez azt jelenti, hogy Caleb is hallott engem? – kérdeztem aggódva, és már nem is tagadtam tovább.

A szobám Stefan és Caleb szobája között volt. Ha Stefan hallott engem, az azt jelenti, hogy Caleb is hallhatott.

Ez annyira kínos!

– Nem igazán. Ő nem Alfa. Ne aggódj miatta, ő amúgy is korán lefekszik – válaszolta Stefan lazán.

– Hála Istennek! – Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Igen, és ami a kiéhezett p*nádat illeti... – Szélesre tárta a lábaimat, és csábítóan rápillantott a fedetlenül hagyott p*námra.

A francba, annyira nedves voltam tőle!

– ...segítenem kell neked abban a megkönnyebbülésben, amire már majdnem egy egész hónapja vágysz. – Ezzel a lendülettel Stefan durván megragadta a combjaimat, és ismét eltűnt a lábaim között.

– Stefan! Ahh...!