Rowan szemszöge

A szoba csendje vasként nehezedett rám.

Ott álltam, alig kaptam levegőt, tekintetemet a kórházi ágyon fekvő törékeny testre szegeztem. Nem mozdult. Egyszer sem. Még csak nem is rezzent.

– Theodora – mondtam halkan. A hangom nem remegett, de legbelül a farkasom nyugtalan volt.

– Rowan vagyok – folytattam. – Eléggé gyűlöltél ahhoz, hogy felismerd a hangomat, nem igaz?

Nem válaszolt,