Genevieve szemszöge

Valószínűleg kora reggel ébredek arra, hogy a felső ajtó kinyílik, és nehéz léptek indulnak lefelé a lépcsőn.

Megpróbálom megmozdítani az összetört testemet. Kicsit jobban érzem magam, de messze vagyok a teljes gyógyulástól; ha még egy fél napot kapnék, tudom, hogy ott lenne az esélyem a szökésre.

Nincs ilyen szerencsém, mert egy őr megáll az ajtóm előtt, és elfordítja a zárat. Hallom, ahogy kinyitja az ajtót, és jókorát szippant a levegőből; érzem, ahogy a félelem végigfut a gerincemen.

Basszus! Le merem fogadni, hogy visszatér az illatom.

– Maddox, jobb, ha bejössz ide! – mondja az őr, és most már tudom, hogy az időm hamarosan lejár.

– Mi a probléma? – szólal meg egy mély hang, és felismerem a férfit, aki tegnap kihallgatott.

Hallom, ahogy beleszimatol a levegőbe, mielőtt besétál és fölém tornyosul. Nem merem kinyitni a szemem, amikor megérzem, hogy megragadja az ingemet, és felemel. Egyenesbe ránt!

– Honnan a faszból jöttél?! – dördül fel a hangja, mire kipattintom a szemem, és egyenesen a dühös arcába bámulok. Szorosan markolja az ingemet, ami felcsúszik a fenekem fölé, meztelen testemet közszemlére téve előttük.

Próbálom lecsillapítani hevesen verő szívemet. Nagy, tagbaszakadt fickó! Szinte gyereknek tűnök mellette.

– Válaszolj, vagy ki kell vernem belőled – mondja, én pedig összeszorítom a számat. Az ökle lecsap az arcomra, és keményen eltalál.

A fejem oldalra bicsaklik, és érzem, hogy betörte az orromat; a vér ömleni kezd.

– Még egy esélyt adok, mielőtt elkezdem eltörni a lábaidat! – Még mindig nem válaszolok neki. Kizárt dolog, hogy eláruljam, amiért évek óta küzdök.

– Hozd a fecskendőt! – hallom, ahogy mondja a másik őrnek, aki gyorsan kimegy a cellából. Tudom, hogy az időm lejárt, és nem tehetek mást, mint hogy harcolok azzal, ami még maradt belőlem.

Hallva, hogy az őr visszatér, próbálom összeszedni minden maradék erőmet.

Amikor belép a cellába, és épp át akarja adni a fecskendőt a Maddox nevű férfinak, hirtelen felkapom a kezemet, kikapom a markából, majd beleállítom Maddox nyakába. Ez egy dühödt morgást vált ki belőle, ledob a földre, és kitépi a nyakából a fecskendőt.

Gyorsan feltápászkodom, hátrálok néhány lépést, és rajta tartom a szememet.

Látva, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, tudom, hogy őrjöng!

– Hívd ide Alaricot, azonnal! – mordul rá a másik őrre, aki kirohan a cellából, engem pedig magamra hagy ezzel az őrjöngő férfival.

Ahogy ránézek, látom rajta az olthatatlan haragot; semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy megöljön.

Talán így a legkönnyebb számomra a halál. Kétlem, hogy Alaric kíméletesebb lenne, amikor rájön az igazságra.

– Ezt még meg fogod bánni! – mondja, majd nekem ront.

Félrelépek, de sikerül megragadnia az ingemet, én pedig megpördülök, hogy szembenézzek vele.

Kieresztve a karmaimat, végigkarmolom a mellkasát.

Csak még jobban feldühíti, ahogy látom a vér kibuggyanni a sebből.

Letépi a testemről az ingemet, majd lendül az ökle, és fejen vág; hátrazuhanva a fejem egy tompa puffanással csapódik a padlóhoz, és fekete foltokat látok a szemem előtt.

A fülem csengeni kezd, és képtelen vagyok a környezetemre koncentrálni!

Ekkor érzem, hogy rálép a lábamra, mielőtt lecsapna a kezével, és mindkét lábamat eltörné.

Fájdalmamban felkiáltok, és érzem, ahogy hasba rúg.

– Megmondtam! Meg fogod bánni. Most mondd el, honnan jöttél, és talán gyorsan véget vetek az életednek! – mondja, én pedig csak próbálok túllélegezni a fájdalmon.

Vajon mit fog szólni, amikor megtudja, hogy Alaric társát verte félholtra.

– Innen! – mondom, és vért köpök a padlóra, miközben a hasamat ölelem. Csak ennyit fog kiszedni belőlem.

– Humorizálni próbálsz?! – veti oda, majd hátba rúg, és hallom, ahogy eltörik a gerincem.

Sikítok a fájdalomtól; beletelik egy pillanatba, mire ismét felfogom a külvilágot.

A testem nem tud gyógyulni, és érzem, ahogy egyre nehezebbé válik a légzés.

Talán eljött az én időm. Nem bírom tovább!

Csak fekszem a padlón, képtelen vagyok megmozdulni. A mennyezetet bámulva érzem, ahogy a testem lassan felmondja a szolgálatot.

Vért kezdek köhögni, amikor több nehéz lépés indul meg lefelé, hozzánk.

Most már nem is érdekel, amúgy is szinte halott vagyok.

Nem is kell hallanom őt, amikor megcsapja az orromat az illata! A férfiak megállnak a cellám ajtajánál, és hallom, ahogy mélyen beszívja a levegőt.

Lassan oldalra fordítom a fejemet, és a gyönyörű arcával találom szembe magam.

– Örülök, hogy újra találkozunk, társam! – mondom, és hallom, ahogy a szobában többen is felszisszennek a meglepetéstől.

Nem veszem le róla a szemem, és látom a teljes döbbenetet az arcán.

– Ha azért jöttél, hogy lásd, ahogy kilehelem az utolsó leheletem, nem fogok csalódást okozni! – mondom, amikor elkezdek vért köhögni. Tudom, hogy ennyi volt!

Lejárt az időm.

Elfordítom a fejemet, és felnézek a mennyezetre! Nem akarom, hogy az ő arca legyen az utolsó, amit látok, mielőtt elmegyek!

A levegő zörög a tüdőmben, egyre iszonyatosabbá válik a légzés, mielőtt minden feketébe borulna.