Annak ellenére, hogy mosoly ült az arcán, ebben az egyetlen mondatban volt valami él.

– Ó, azok a pletykák! – az arcomra szorítottam a tenyerem, remélve, hogy hűvös kezem lelohasztja a pírt. Zane még mindig fölém tornyosult, közelebb, mint azelőtt. – Igen, ne is figyelj rájuk.

Felnevetett. – Ó, hidd el nekem, nem is teszem. Kinőttem már a gyerekkorból.

Másnap reggel tészta és fahéj illatára ébredt