„Clara, igyekezz, vagy elkésel a suliból!” Ez már a második alkalom, hogy anyám felkiabál nekem az emeletre, de én csak ülök itt, az ágyam szélén, és a falat bámulom.

Azt mondogatom magamnak, hogy ez egy jó nap lesz, de kit áltatok? Két éve nem volt már jó napom az iskolában. Már csak hat hónap van hátra a végzős évemből, és aztán mindennek vége. Még nem vagyok benne biztos, mit is érzek ezzel kapcsolatban, és ez benne a legdurvább. Tizennyolc éves vagyok, hamarosan leérettségizem, és teljes ösztöndíjam van szinte bármelyik egyetemre, ahová csak menni akarok.

A nevem Clara Hayes, és egy stréber vagyok, akinek nincsenek barátai, sosem szeg meg egyetlen szabályt sem, és mély kényszert érez arra, hogy mindenkinek megfeleljen, önmagát kivéve. Nem voltam mindig ilyen, de a körülmények változást hoznak, és az én esetemben ez nem a javamat szolgálta. Régen sok barátom volt; közülük ketten, Lyla és Maya voltak a legjobb barátnőim. Elválaszthatatlanok voltunk az általános iskola felső tagozatán és a gimi elején. Csak tizedik év elején történt, hogy mindenkitől el kellett távolodnom az életemben, a családomat leszámítva.

„Kincsem! Lejössz, vagy sem?” Anyám hangja ismét eljut hozzám. Sóhajtva lenyúlok, felkapom a hátizsákomat, és elindulok lefelé, mielőtt anyám szívrohamot kap.

Mosolyt erőltetek az arcomra, ahogy befordulok a konyhába, ahol a húgom és az öcsém egy-egy tál müzli mellett ülnek. Caleb, a kilencéves öcsém hátradönti a tálját, ahogy kiszürcsöli belőle a tejet. Eközben a tizenöt éves húgom, Chloe, minden egyes alkalommal, amikor a szájához emeli a kanalat, tejet csöpögtet az asztalra, mert a szeme a mobiltelefonjára tapad. Ez mindennapos jelenség a Hayes háztartásban.

Megforgatom a szemem, és lehajolva puszit nyomok apám arcára. „Jó reggelt, apu!”

„Jó reggelt, szívem, megint túlaludtad magad?” Az aggodalom a jólétem iránt az egész arcára rá van írva. Mindig is én voltam a kislánya, és ez meglátszik azon is, ahogy mindennel úgy babusgat. Nem panaszkodom viszont, mert mostanában minden szeretetre és figyelemre szükségem van, amit csak kaphatok.

„Nem, apu.” Nem teszek hozzá mást, de azért rámosolygok. Hazudhattam volna, és kitalálhattam volna valamit, de mint mondtam, jókislány vagyok; sosem hazudnék a szüleimnek. Csak egy pillanatig tétovázik, mielőtt visszatérne az újságjához.

Ahogy helyet foglalok apám mellett, anyám leteszi elém a két szelet mogyoróvajas pirítósomat és egy banánt. A testvéreimmel ellentétben én nem rajongok a hideg müzliért. Jobb szeretem, ha valami tartalmasabb van a gyomromban, mielőtt belevágok egy kimerítő napba a suliban.

„Ez már zsinórban a harmadik nap, hogy többször is fel kellett kiabálnom neked, hogy gyere le, Clara” – mondja anyám, miközben elfoglalja a helyét velem szemben, apám másik oldalán, és belekortyol a feketekávéjába. „Kérlek, ne csinálj belőle rendszert, kezd fájni a torkom.”

Apám felkuncog az újságja mögött, amivel kiérdemel egy csapást a karjára a feleségétől. „Viselkedj, Arthur!”

Elegendő időt töltöttem már a szüleim körül ahhoz, hogy tudjam, milyenek. Mindketten a negyvenes éveik elején járnak, és még mindig nagyon jól néznek ki. Sajnos még mindig magas a szexuális étvágyuk is, úgyhogy csak elképzelni tudom, mire utalt apám kuncogása. Ha mindennap velük vagy, hozzászoksz. Ráadásul szerintem olyan aranyos, hogy ennyi év után is még mindig őrülten szerelmesek egymásba. Remélem, én is találok egy ilyen szerelmet az életem során.

„Ó! Mielőtt elfelejtem” – fordul vissza hozzám anyám. „Ma este SZMK-gyűlés lesz Caleb iskolájában. Berakok egy rakottast a sütőbe, de neked kell gondoskodnod arról, hogy az öcséd és a húgod egyenek.”

„Persze, semmi gond.” Anyám folyton önkénteskedik itt-ott, ráadásul ő az SZMK vezetője, szóval mindig elfoglalt ezzel. „Otthon leszel vacsorára, apu?”

„Nem vagyok benne biztos, szívem. Találkozóm van egy ügyféllel, és lehet, hogy elhúzódik. Csak tegyél be nekem egy tányért a melegítőbe, ha nem érnék haza időben.” Bólintok. Apám partner az ügyvédi irodájában, így nem meglepő, ha nem ér haza időben. Néha anyám visz vacsorát neki és az ügyfélnek, ha a megbeszélés elhúzódik.

Miután befejezem a reggelim maradékát, a mosogatógépbe teszem a tányéromat, majd felkapom a táskámat. „Indul a vonat!” – kiáltok oda Calebnek és Chloénak. Az, hogy minden reggel én viszem őket kocsival iskolába, a mi kis reggeli rituálénk. Manapság ez az egyetlen idő, amit egymással tölthetünk. Chloe mindig a barátaival van elfoglalva, most, hogy kilencedikes lett, Caleb pedig bezárkózik a szobájába, és egész este videojátékozik.

Amint beszállunk a kocsiba, Chloe felhangosítja a rádiót, és kezdetét veszi a reggeli karaoke-sessionünk. Ed Sheeran Shivers című száma, a húgom kedvence szól, ő pedig felsikkant. Táncolni kezd, miközben teli tüdőből énekli a szöveget, én pedig nem tudom megállni, hogy ne nevessek, ahogy nézem a pattogó, eperszőke fürtjeit. A kék szeme felragyog, amikor találkozik a tekintetünk, és egy hatalmas mosollyal ajándékoz meg. Néhány testvérpárral ellentétben mi valójában nagyon jól kijövünk egymással, de az ilyen pillanatokban irigylem az ártatlanságát. Remélem, sosem kell megtapasztalnia egyetlen napot sem abból, amilyen az én életem, mert attól tartok, az tönkretenné őt.

A nap első óráját jelző második csengő épp megszólalni készül, amikor bevágom a szekrényem ajtaját. A laptop táskámmal a vállamon átvetve gyorsan elindulok az első órámra, még mielőtt bárki megállíthatna. Mr. Miller, a matektanárunk az asztalánál ül, papírokat rendezgetve, miközben mindannyian bevonulunk a terembe. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amint a fenekem a székhez ér, tudva, hogy a következő kilencven percben lesz valami látszata a békének.

Sajnos Mr. Miller a következő feladatunkon dolgoztatott minket, ami az egész órán át lefoglalt, és mielőtt észrevenném, megszólal a csengő. Elcsomagolom a laptopomat, megfordulok, hogy kimenjek, és véletlenül nekimegyek valakinek. A bajszom alatt káromkodok egyet, amikor meglátom, ki az.

„Nézd már, hová mész, te stréber!” Peyton Lawson úgy mered rám, mintha szándékosan csináltam volna.

„Nagyon sajnálom, Peyton, véletlen volt.”

„Nagyon sajnálom, Peyton, véletlen volt” – utánoz engem, majd ellökve magától elhalad mellettem. „Mi lenne, ha véletlenül leugranál egy hídról?” A barátnője, Sienna, felkuncog ezen az engem célzó, szánalmas sértéskísérleten, ahogy kisétálnak.

Az, hogy rögtön kora reggel a suli tánccsapatának kapitányába botlom, nagyjából meg is mondja, milyen napom lesz. Peyton nem is tudja, miért utál engem ennyire. Régen ismerősök voltunk, nem igazán mozogtunk egy társaságban, de azért beszélgettünk az órák között és suli után is. Most meg úgy kezel, mint a cipője talpára ragadt sarat. Ahogy mindenki más is, két évvel ezelőtt úgy dobott el magától, mint egy tavalyi divatkollekciót. Egy péntek este még beszélgettünk egy barátunk buliján, aztán eljött a hétfő reggel, és Peyton, valamint a végzős osztály nagy része elkezdett levegőnek nézni. Csak körülbelül egy hétbe telt, és aztán az iskola többi része is elfordult tőlem. Ekkor kezdődött minden; ekkor döntött úgy Zane Croft, hogy pokollá teszi az életemet.