Egy órával később Milo megérkezett a Grand Astoria hotelbe.

Annak ellenére, hogy a korához képest okos volt, még mindig csak egy gyerek, így beletelt egy kis időbe, mire megérkezett a céljához.

Szerencsére a szálloda parkolójában gyorsan kiszúrt egy autót, ami ugyanaz volt, amit a fekete ruhás férfiak vezettek, amikor elvitték az édesanyját a kórházból. Szíve izgatottan kihagyott egy ütemet, miközben elindult a szálloda halljába.

– Szia, szép hölgy! Meg szeretném kérdezni, hogy kié az az autó odakint?

A recepciós, egy fiatal nő, lehajtotta a fejét, hogy meglásson egy imádnivaló ötéves kisfiút, aki lábujjhegyen állva kukucskált át a pulton. Dús sötét hajával és nagy, kíváncsi szemeivel úgy nézett ki, mint egy Disney-animáció jóképű, fiatal főszereplője.

Hát nem... nem ő Julian, a kisfiú, aki a szállodánk penthouse lakosztályában lakik?

A nő hebegni kezdett: – Mr. J-Julian? Miért... miért vagy itt? Nemrég még az étteremben voltál, nem igaz?

Öö?

Julian?

Milo gyorsan felfogta, hogy valami nincs rendben.

Így hát odahúzott egy magas bárszéket, felmászott rá, és a recepciós pultra könyökölve ragyogóan rámosolygott a fiatal nőre, akinek elvörösödött az arca.

– Így van! Csak egy percre jöttem ki. Ó, meg tudná mondani, hölgyem, hogy kié az az autó odakint?

– Hát nem a ti családotoké? Édesapád emberei vezették, amikor az imént hazaért – válaszolta zavartan.

Milo sugárzott; pufók arca kerekdedebbé vált. – Rendben! Köszönöm, szép hölgy. Akkor én most megyek!

– Hová mész? Túl veszélyes számodra egyedül mászkálni. Hadd kísérjelek vissza az étterembe, különben édesapád pánikba esik, ha nem talál meg. – A recepciós kikászálódott a helyéről, attól tartva, hogy a fiú eltéved, ha elhagyja a szálloda területét.

De Milo ezt nem hagyhatta annyiban.

A nő „Julianként” ismerte fel, ő pedig saját szemével akarta látni, hogyan néz ki az igazi Julian.

A tegnapi foglalkozás alatt a tanára mutatott nekik egy fotót egy gyerekről, aki most kerül át az ő óvodájukba. A képen szereplő fiú úgy nézett ki, mint Milo, de a neve „Julian” volt.

Amikor hazaért, és feltörte az óvodaigazgató számítógépét, hogy további információkat keressen Julianről, a regisztrált cím pont annak a Grand Astoria hotelnek a penthouse lakosztálya volt, ahol Milo jelenleg tartózkodott.

Gyorsabban sprintelt, mint egy megriadt nyuszi, és faképnél hagyva a recepcióst, a negyedik emeleten lévő szállodai étterem felé vette az irányt.

Julian az elegáns étterem közepén ült, mint egy tökéletes úriember, méretre szabott kis öltönyben, gallérjába tűrt szalvétával. Ügyet sem vetett az előtte lévő ételre; arckifejezése türelmetlenségről árulkodott, ahogy apja asszisztensétől kérdezte: – Mr. Fletcher, mikor mehetünk haza?

Julian és Milo teljesen különböző gyerekek voltak.

Még ha fizikai vonásaikban hasonlítottak is egymásra, temperamentumuk, személyiségük és még beszédstílusuk is egymás ellentéte volt. Ha Milo egy üdítő napsugár volt, akkor Julian egy mini Jeges-tenger, akárcsak az apja, vagy talán még annál is rosszabb.

Julian nem volt beszédes, antiszociális személyisége miatt nem szeretett más emberek társaságában lenni. Killian úgy nevelte őt, hogy mindig pedánsan és illendően viselkedjen. A naivitásnak vagy éretlenségnek még a legkisebb nyoma sem volt meg benne, amit egy normális ötéves gyereknél meg kellene találni.

– Cöcc, szóval ő az a Julian? Tényleg úgy nézek ki, mint ő. De vajon mindig ilyen karót nyelt, mint egy öregember? – motyogta magában Milo, sajnálatot érezve a másik fiú iránt.

– Még nem mehetünk haza, Julian. Azért jöttünk ide, hogy gyógymódot keressünk apád betegségére. Nem akarod, hogy édesapád meggyógyuljon? – mondta Caleb Juliannek.

A kisfiú egy pillanatig csendben maradt. Nyilvánvaló volt, hogy még mindig nagyon törődik az édesapjával.

– Akkor a nő, akit ma magával hozott, ő fogja meggyógyítani?

– Valami olyasmi? – nevetett kínosan Caleb, megpróbálva a lehető legködösebb választ adni neki.

Julian ráncolta a szemöldökét, végül felvette a kését és a villáját, és belevágott az ételbe. – Ha ez a helyzet, akkor mondd meg neki, hogy ne legyen olyan gonosz vele!

Fletcher majdnem megfulladt az ételtől.

Néhány lépésnyire onnan Milo döbbenten megmerevedett.

Micsoda?

Ki merészel gonosz lenni Anyával? Megbocsáthatatlan!

Milo sarkon fordult, és egészen a penthouse lakosztályig menetelt, miközben az oldalánál apró öklöket formált.

Néhány perccel később a lakosztály előtt álló őrök látták, amint egy apró alak kisétál a liftből, és zord arckifejezéssel feléjük tart. Egy pillanatra kiverte őket a hideg veríték.

– Üdv újra itthon, Julian.

– Ühüm. – Milo nem volt színészi őstehetség, de mindent megtett, hogy utánozza Julian karót nyelt viselkedését. – Hol van Apa?

– Mr. Sterling épp az imént ment el. De azt mondta, adjam át neked, hogy ha korán jössz vissza, menj be, és pihenj, ő pedig hamarosan visszatér.

Az őrök egy cseppnyi gyanút sem tápláltak Milo iránt, miközben sietve elmondták neki, hová ment az anyja zaklatója, mielőtt kinyitották volna az ajtót, hogy a fiú beléphessen a lakosztályba.

Milo belépett a penthouse lakosztályba, befogadva magába az ismeretlen környezetet.

A nappali majdnem akkora volt, mint egy városi tér, és királyi családhoz illő, drágának tűnő bútorokkal volt berendezve.

Hol van Anya?