Ria levegőnek nézett hétfőn, és sosem volt egyedül. Gondterheltnek tűnt, a szemei szomorúak voltak, és volt bennük még valami, amit nem tudtam hová tenni. Az üzeneteimre sem válaszolt, én pedig már majdnem elveszítettem a fejem. A menzán ültünk és ebédeltünk, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne őt bámuljam.

– Kaelen, beszélnem kell veled valamiről – szólalt meg Jaxon, miközben fészkelődni kezdte