Egy hétbe telt, mire képes voltam úgy járni a lábamra nehezedve, hogy ne érezzem azt, mindjárt meghalok. Még mindig csúnyán sántítottam, de legalább már egyedül is tudtam mozogni.

Azon a héten mindennap Zarek volt az, aki segített, amikor fürdeni akartam, és ő segített ki a kádból is. A második napra már hozzászoktam, de ő mindig rögtön utána elment, és csak tizenöt-harminc perc múlva tért vissza.