MÁSODIK FEJEZET

SIENNA SZEMSZÖGE

Visszasietve a szobámba, a szívem zakatolt a mellkasomban.

Képtelen voltam tisztán gondolkodni.

Nem azután, ami az imént a konyhában történt. Nem azután, ahogy hozzám ért, ahogy hozzám simult, és úgy beszélt velem, mintha minden porcikám az övé lenne. Még csak le sem kellett feküdnie velem ahhoz, hogy tönkretegyen; már megtette a szavaival, azzal a nézésével, azzal az éhséggel, azzal a sötétséggel.

Folyton az ujjait láttam magam előtt, ahogy a bugyimon keresztül dörzsölt, mintha mindent érezne; azt a morgást, amikor rájött, mennyire nedves vagyok, és ahogy fölém hajolt, és azt mondta, szét akar zúzni.

Most már újra a szobámban voltam, de semmi értelme nem volt. Nem tudtam másra gondolni, nem tudtam megállítani a combjaimat, hogy újra összezáródjanak, nem tudtam megállítani az ujjaimat, amelyek rángatóztak a vágytól, hogy magamhoz nyúljak. De ez nem volt elég. Semmi sem lett volna elég, csakis ő.

Lejjebb csúsztattam a kezemet. Még mindig teljesen nedves voltam, még mindig sajogtam. A csipkés hálóing, amit viseltem, csábító volt; szándékosan vettem fel. A bugyimat is ledobtam, mert nem akartam, hogy bármi is közém és aközé álljon, amiben reménykedtem.

Elakadt a lélegzetem, ahogy az ujjaimat lejjebb vezettem. Olyan érzékeny voltam, annyira készen álltam. Elképzeltem, ahogy újra ott áll felettem, ahogy szétlöki a lábam, és látja, mit tett velem, elképzeltem, ahogy újra kimondja a nevemet, azzal a vad tűzzel morogva, amit korábban láttam.

– A francba – suttogtam, és az ajkamba haraptam, miközben az ujjaim mélyebbre merültek.

És ekkor kopogást hallottam az ajtómon.

Megfagytam.

A szívem kihagyott egy ütemet, a lélegzetem bennakadt.

Felültem, mintha a testem már tudná. Ő volt az.

Roman.

Csak mi ketten voltunk otthon.

Felálltam. A lábam gyengének tűnt, az egész testem zsongott, mintha egész életemben erre a pillanatra vártam volna, és az anyag minden érintése a bimbóimon összerezzenésre késztetett; a méhem lüktetett a vágytól. Megfogtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót.

Ott állt, olyan veszélyesnek és teljesen önkívülinek tűnt attól a tűztől, ami odabent égette. Az inge nyitva volt, alig lógott a vállán, az öve lazán csüngött, a nadrágja alacsonyan ült a csípőjén, a mellkasa pedig úgy emelkedett és süllyedt, mintha kilométereket futott volna. De az arcán nem kimerültség látszott.

Hanem tiszta éhség.

A tekintete rám szegeződött, és minden megállt.

– Egy átkozott csábító vagy, tudod te azt, ugye?

Előrelépett, hátralökött engem, és egy kézzel bevágta maga mögött az ajtót, a másik keze pedig már felém nyúlt. Megbotlottam egy kicsit, a térdeim elgyengültek.

– Nem kapok levegőt – morgott fel. – Nem akkor, amikor így nézel rám, nem akkor, amikor tudom, hogy csupa víz vagy ez alatt a vékony kis semmi alatt.

Az ajkam elvált egymástól, egy halk nyögés szökött ki rajta. Még hozzá sem ért, de már a határán voltam.

A keze az állkapcsomra fonódott, és kényszerített, hogy felnézzek rá.

– Mondd, hogy menjek el, Sienna – morogta, a hangja mély volt és rekedt, mintha alig bírná türtőztetni magát. – Mert ha nem teszed, akkor szét foglak zúzni, esküszöm.

A mellkasa az enyémnek feszülve emelkedett és süllyedt, gyorsan és erősen, mintha valami mélyen lévő dologgal birkózna, ami már kezd kicsúszni az irányítása alól. Az állkapcsa megfeszült, a szeme sötét és vad volt, szinte kétségbeesett.

– Azt mondogattam magamnak, hogy maradjak távol tőled az első másodperctől kezdve, hogy beléptem ebbe a házba. Minden átkozott éjjel azt mondtam magamnak, hogy tartom a távolságot. Hogy figyelmen kívül hagyom, ahogy rám nézel. Hogy nem fogok hozzád érni, bármennyire is akarom. De te… te lehetetlenné teszed. Mászkálsz ezekben a falatnyi hálóingekben, úgy teszel, mintha nem tudnád pontosan, mit csinálsz, és úgy nézel rám, mint akinek szüksége van valamire. És Istenem, én akarok az a valami lenni, olyan rohadtul.

Lassan fölém hajolt, a homloka majdnem az enyémhez ért, miközben a lehelete az ajkaimat súrolta. A hangja suttogássá halkult, ami remegett az önmegtartóztatástól.

– Mondd ki a szót, Sienna. Mondd, hogy menjek el. Mert ha nem… esküszöm, ezúttal nem állok meg.

– Én… én… – dadogtam, a hangom remegett.

A szája a fülemhez ért.

– Akarod – suttogta. – Mondd ki.

– Én… akarom.

– Mondd ki, hogy akarod a farkamat magadba.

Nyögtem egyet. – Akarom… akarom a farkadat magamba, kérlek.

Felmordult, és az ágyra lökött. A hálóingem felcsúszott, a lábam szétnyílt, és láttam, ahogy a szeme elvadul.

– Sienna… a francba… – mormogta. – Olyan rohadtul nedves vagy nekem.

Térdre rogyott a combjaim között, és két ujjával szétfeszített.

– Nézd csak ezt – mondta, végighúzva az ujját a szeméremajkamon. – Csupa víz vagy, csak miattam.

Megemeltem a csípőmet és felnyögtem.

Egy ujját belém csúsztatta, lassan és mélyen.

Felkiáltottam.

Aztán még egyet.

A hüvelykujja lassú köröket írt le a csiklómon, miközben az ujjai belém görbültek. Reszkettem, ziháltam, szavak nélkül könyörögtem. Nem tudtam gondolkodni, csak érezni, minden idegszálam égett.

Aztán kihúzta az ujjait, és tisztára nyalta őket.

– Édes – mondta. – Függőséget okoz.

Lehúzta a nadrágja cipzárját, és szabaddá tette magát.

A farka vastagon és feszülten állt köztünk, az erek lüktettek rajta, a makkja kipirosodott, a tetején előváladék csillant.

– Be fogod fogadni – mondta. – Az egészet, minden egyes centijét. Minden egyes lökésnél azt akarom, hogy emlékezz: soha senki más nem fogja birtokolni ezt a puncit. Ez az enyém.

Beállt elém. Egy lökés. Csak a makkja.

Felkiáltottam.

– Túl sok? – kérdezte.

Megráztam a fejem. – Még.

Mélyebbre csúszott.

Hangosabban nyögtem.

– Még… Még…

Aztán egyetlen mozdulattal tövig hatolt belém.

Felsikoltottam. A teltség, a feszülés, ez volt minden, túl sok, túlságosan tökéletes.

Mozdulatlan maradt, mélyen bennem, csikorgatta a fogát.

– A francba – sziszegte. – Szűk vagy, olyan átkozottul szűk, nekem teremtettek.

Aztán mozogni kezdett. Keményen és mélyen.

Minden egyes lökése elektromosságot küldött rajtam végig. A körmeim a hátába vájtak, a lábam a csípőjére fonódott, a testem úgy tapadt az övéhez, mintha egész életemben erre vártam volna.

– Erről álmodtam – zihálta. – Hogy úgy verem ki, mint egy szánalmas lúzer, amíg te a folyosó végén alszol, és közben arról fantáziálok, hogy addig kúrlak, amíg a nevemet nem sikítod.

– Roman – nyögtem fel.

Erősebben lökött.

– Hangosabban!

– Roman!

Felnyögött. – Ez az, hadd hallják, hadd tudják meg, hogy most már az enyém vagy.

Benyúlt közénk, és gyorsan dörzsölni kezdte a csiklómat.

Darabokra törtem.

A kéjérzet keményen és gyorsan sújtott le rám. A testem megfeszült, a szemem fennakadt, újra a nevét sikítottam, hangosabban, nyersebben.

Ő tovább mozgott, a saját beteljesülését hajszolva.

Aztán belém ürítette magvát, és mellém rogyott. Magához húzott. A fejem a mellkasán pihent, a lélegzetünk összefonódott, a keze lassan simogatta a hátamat.

Az ajka a hajamat súrolta. A szeme elkerekedett, mintha csak most jött volna rá, mit tett.

Megmerevedett.

Aztán lassan lejjebb siklott a tekintete, és meglátta.

A vért.

Egy kicsi, félreérthetetlen foltot a lepedőn a combjaim között.

Roman egész teste megfeszült.

Elakadt a lélegzete. A szeme elkerekedett, mintha valaki épp kiütötte volna a szuszt a tüdejéből. És aztán elrántotta magát tőlem, mintha az érintésem méreggé vált volna.

– Basszus… – suttogta hátrálva. – Ó, ne… ne, ne…

Olyan gyorsan állt fel, hogy az ágy megremegett alattam. A kezével egyetlen pánikszerű, zilált mozdulattal a hajába túrt. Az arcán bűntudat, szégyen és hitetlenség tükröződött.

– Szűz voltál? – kérdezte rekedten. A hangja teljesen üresen csengett. – Te… egy átkozott szűz voltál?

Nem válaszoltam.

Nem tudtam.

A torkom elszorult. A testem még mindig remegett mindattól, amit az imént éreztetett velem. De most már semmi sem számított. Nem akkor, amikor láttam, ahogy rám néz, mintha valami megbocsáthatatlan dolgot tett volna.

– Istenem. Sienna… – mormogta. – Nem lett volna szabad… a francba. Nem lett volna szabad hozzád érnem. Nem lett volna szabad idejönnöm. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez megtörténjen.

Még egy lépést hátrált. A kezét végighúzta az arcán, mozdulata nyers volt és remegő.

– Ez hiba volt – mondta inkább magának, mint nekem. – Egy ostoba, önző hiba. Elvesztettem az irányítást. Nem kellett volna…

Elhallgatott. A szeme visszavillant a vérre. Aztán rám. Magamra húztam a takarót a mellemig, szorosan kapaszkodva bele, mintha az valahogy össze tudna tartani engem.

Aztán olyasmit tett, ami jobban összetört, mint a szavai.

Elővette a tárcáját.

Remegő ujjakkal kivett egy vastag köteg készpénzt. És anélkül, hogy rám nézett volna, habozás nélkül az ágyra dobta.

A bankjegyek a combom mellé hullottak. Pont a vér mellé.

– Mélyen sajnálom – mormogta.

Összerezzentem.

Könnyek mardosták a szemem sarkát.

Az állkapcsa megfeszült. A hangja mélyre esett és rekedt volt. – Sajnálom.

Aztán megfordult, az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

És mielőtt kilépett volna, újra elsuttogta. Alig hallhatóan.

– Sajnálom, Sienna.

És egyszerűen csak így… elment.

És soha nem jött vissza.