ÖTÖDIK FEJEZET

ROMAN SZEMSZÖGE

Hét gyötrelmes év telt el.

Hét év azóta, hogy utoljára láttam az arcát; azóta, hogy Sienna szó nélkül, egyetlen visszapillantás nélkül kisétált az életemből; azóta, hogy összetörtem a szívét, és úgy mentem el, mintha semmit sem jelentene, mintha nem az egyetlen embert veszítettem volna el, aki valaha is számított nekem.

És most?

Most ugyanabba a csendbe fuldoklom, amit ráerőltettem.

Folyton azt mondogattam magamnak, hogy érte tettem. Hogy a helyes dolgot cselekedtem. Hogy ha elég kegyetlen vagyok, ha messzire lököm, ha én töröm össze először a szívét, talán elfelejt engem. Talán továbblép, és megszabadul attól a mocsoktól, amivé váltam.

De ez hazugság volt.

Soha nem hagyott el engem.

Egyetlen másodpercre sem.

Ott élt a mellkasomban, mint egy heg, ami nem hajlandó elhalványulni. Mindenhol őt láttam. Hallottam a nevetését az álmaimban. Éreztem a kezét a bőrömön még akkor is, amikor más nőkhöz értem. Sosem volt ugyanaz. Sosem lesz az. Beleégett a fejembe.

Azóta birodalmat építettem. Vaughn International. Én voltam a legfiatalabb Alfa, aki uralta mind az emberi világot, mind a vérfarkasokét. Egy hatalomból, pénzből és tiszteletből épült trónon ültem. Megvolt minden átkozott dolog, amit egy férfi akarhat.

De békém nem volt.

Mert nem volt meg ő.

És tudtam, hogy nem is érdemlem meg.

Ő volt a rendeltetett társam, akit a hold rendelt mellém. De én elrontottam.

Tönkretettem őt.

Mindössze tizenhat éves volt, amikor éreztem, hogy a kötelék a helyére kattan, az az égető kapcsolat, ami a lelkét az enyémhez láncolta. A mostohahúgom volt. Egy ember. Az ember lánya, aki feleségül ment az anyámhoz. Édes. Ártatlan. Érintetlen. Minden, amit nem szabadna akarnom.

De akartam.

Jobban akartam őt, mint a levegőt.

Így hát távol maradtam. Azt mondtam magamnak, el fog múlni. Hogy ha elég hosszú időre eltűnök, a kötelék megszakad. Figyelmen kívül hagytam anyám hívásait. Kihagytam az ünnepeket, a vacsorákat. Munkába temetkeztem, csak hogy elkerüljem őt.

Nem működött.

Amikor tizenkilenc éves lett, anyám könyörgött, hogy jöjjek haza. Azt mondtam magamnak, menni fog. Csak egy vacsora. Egyetlen éjszaka.

Azon a másodpercen, ahogy beléptem a házba és megéreztem az illatát... tudtam, hogy végem van.

Nem tudtam ránézni. Megszólalni sem bírtam. Úgy ültem vele szemben, mint egy robot, miközben az egész testem égett. Azon az éjszakán bezárkóztam a fürdőszobába, mint valami beteg perverz, és rákivert rágondolva, miközben úgy suttogtam a nevét, mint egy imát.

Aztán meghallottam a zihálását.

Meglátott.

Látott mindent.

És ahelyett, hogy elmentem volna... ahelyett, hogy megálltam volna, ahogy kellett volna, megadtam magam.

Másnap reggel bementem a szobájába, amikor senki sem volt otthon.

És az enyémmé tettem. Mert az enyém volt.

De miután végeztünk... amikor ott feküdt bizalommal a szemében és reménnyel az ajkán, elmentem.

Még el sem köszöntem.

Elmenekültem, mint egy gyáva. Pont úgy, ahogy az apám tette.

Ő is Alfa volt, akinek egy ember volt a párja, az anyám. De hagyta, hogy a vének válasszanak neki Lunát. Félretolta anyámat, és elvett valaki mást. Anya elhagyta őt. Újrakezdte az életét. Hozzáment Arthur Vance-hez, és tisztességesen felnevelt engem.

És én mégis ugyanolyan szörnyeteggé váltam.

Pár héttel később egy másik nővel az oldalamon tértem vissza abba a házba.

Veronicával. A Lunával, akit nekem szántak. Papíron a tökéletes választás.

De nem ő volt az, akit akartam.

Nem ő volt az, akire szükségem volt.

Nem Sienna.

És abban a pillanatban, amint a sajgás túl erőssé vált, újra meg tettem a megtehetetlent. Úgy mentem a szobájába, mint egy tolvaj az éjszakában, és elvettem azt, ami sosem szűnt meg az enyém lenni.

És miután magamévá tettem... könyörgött nekem. Élénken emlékszem rá, remegett a hangja, reszketett a keze, apró könnycseppek folytak az arcán.

„Ne vedd el őt” – mondta. „Kérlek. Bármi leszek. Csak ne vedd el őt.”

És én megint kisétáltam.

Az volt az a nap, amikor mindent elpusztítottam.

Mert aznap után eltűnt.

Semmi üzenet. Semmi figyelmeztetés. Csak köddé vált.

Az apja mindenhol kerestette. Magát hibáztatta. De én tudtam az igazat. Én voltam az oka, hogy elmenekült.

Elértem, hogy kihasználtnak érezze magát. Hogy eldobhatónak érezze magát. És azóta minden nap büntetem magam.

Egészen a mai napig.

Egy kopogás az irodám ajtaján zökkentett ki a gondolataimból.

Az egyik emberem lépett be, az arca sápadt, a hangja feszült volt.

– Alfa – mondta. – Megtaláltuk.

Olyan gyorsan álltam fel, hogy a székem a falnak csapódott.

– Mit?

– Életben van – mondta. – Takarítónőként dolgozik egy szállodában.

– Takarítónő? – kérdeztem hitetlenkedve.

– De ez még nem minden...

Egy fotót csúsztatott át az asztalon.

Felvettem.

És minden összetört bennem.

Ott volt ő.

Soványabb. Sápadtabb. Fáradtabb.

De még mindig az enyém.

Még mindig a lány, aki minden álmomban kísértett.

És mellette…

Egy kisfiú.

Göndör fekete haj. Sötét szemek.

Az fiam.

– Van egy gyereke – suttogta. – Hat éves.

A torkom elszorult. A szívem valósággal felrobbant a mellkasomban.

– Nem tüntetett fel apát. De küzd, dupla műszakokat vállal. Néha kihagy étkezéseket, hogy a gyerek ehessen. Ő viszi iskolába. Már két kilakoltatási figyelmeztetést kapott.

A kezem ökölbe rándult.

A párom. A gyermekem.

És én nem voltam ott.

– Hozzátok. Ide. Elém. – morogtam.

– Alfa... szerintem nekünk kellene—

– Azt mondtam, MOST!

---

SIENNA SZEMSZÖGE

Térdelve súroltam a csempét a harmadik emeleten, ahogy mindig, mintha semmi más célom nem lenne a világon, amikor a csípőmre csatolt adó-vevő statikus sercegése megugrasztott.

– Sienna. Jelentkezz Mr. Slater irodájában. Most.

A kezem megállt súrolás közben, a mellkasom összeszorult.

Lassan hátraültem, a felmosóvíz csöpögött a kesztyűmről. Remegő ingujjammal megtöröltem az arcomat, miközben a szívem már veszettül kalapált. Nem tudtam miért, de rossz érzésem volt, nagyon rossz.

Félretoltam a vödröt, és kényszerítettem magam, hogy felálljak. A lábam remegett, és nem akartam menni, de nem volt választásom.

A hátsó folyosóra mentem, amit a személyzet használt, amikor nem akartuk, hogy lássanak minket, amikor nem volt szabad, hogy lássanak minket.

Koppantam egyet, és bekukkantottam. Mr. Slater az asztala mögött ült. Az arca rezzenéstelen volt, a szeme hideg. Még csak nem is köszönt.

– Az 1904-es szobában van rád szükség – mondta, miközben a képernyőjét bökdöste.

A hangom alig hallatszott. – Az... az 1904-es szobában?

Bólintott egyet.

Gyorsan pislogtam, a hangom megcsuklott. – D-de én nem azt a folyosót takarítom. É-én csak az alsóbb szinteket csinálom, az olcsó szobákat. É-én nem járok oda fel.

Egyenesen rám nézett. – Nem takarítani mész.

Megkapaszkodtam az ajtófélfában, a mellkasom sajogni kezdett. – Akkor... m-miért megyek?

Megvonta a vállát, az ajka enyhén elhúzódott. – Megtetszettél neki. Látni akar. Hét órára legyél ott.

Megráztam a fejem. – N-nem. Nem tudok… é-én nem mehetek.

A szeme összeszűkült. – Akkor készülj fel, hogy ma este leadod az egyenruhádat.

Csak így.

Kinyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni.

Nem kaptam levegőt.

Komolyan gondolta. Láttam a szemében.

– M-Mr. Slater... k-kérlek – dadogtam. – K-kérlek, ne kényszerítsen erre. Sz-szükségem van erre a munkára. M-már majdnem három éve itt dolgozom. Sosem késtem. É-én takarítok itt a legjobban. K-kérlek, ne tegye ezt...

Ökölbe szorítottam a kezemet az oldalamnál, miközben visszanyeltem a könnyeimet.

Van egy fiam. Ő még csak egy kisfiú. Szüksége van rá, hogy megtartsam ezt a munkát. Tőlem függ mindenben: az ételben, a lakbérben, az iskolai cipőben, amit még így sem tudok kifizetni. Nem érdekelt, mit kell tennem. Puszta kézzel felsúrolnám az egész szállodát, ha ez kell a munka megtartásához.

Mr. Slater szeme sem rebbent.

– Kérem...

– Akkor légy ott – mondta ismét. – Öltözz fel rendesen. Légy ápolt.

Bólintottam. Észre sem vettem, hogy bólintok, amíg a nyakam sajogni nem kezdett.

Kibotorkáltam az irodájából, a kezem annyira remegett, hogy alig tudtam fogni a kilincset.

Nem öltöztem fel rendesen.

Nem akartam jól kinézni. Nem akartam, hogy megnézzenek.

Hat óra negyvenötkor bementem az öltözőbe, és a tükörben bámultam az arcomat. Sápadt voltam, olyan sápadt, hogy alig ismertem magamra.

Nem javítottam ki.

Kontyba kötöttem a hajam, megmostam az arcom, visszavettem a foltos egyenruhámat. A takarítókesztyűmet a zsebemben hagytam. Nem fújtam magamra parfümöt. Még a rúzsomhoz sem nyúltam.

Hat óra ötvenkilenckor ott álltam az 1904-es szoba előtt. A lábam reszketett, a gyomrom úgy kavargott, mintha ki akarna fordulni.

Felemeltem az öklömet.

Haboztam.

Aztán kopogtam.

Egyszer.

Kétszer.

Az ajtó lassan kinyílt.

Felnéztem, és a tüdőmből elszállt a levegő.

A látásom elhomályosult.

Az ajkam remegett.

A térdem majdnem összecsuklott alattam.

Kinyitottam a számat, de a hangom elcsuklott a hitetlenségtől.

– R-Roman? – ziháltam fel.