Visszaértünk a házba, és egészen fel az emeletre a karjaiban vitt.

"Tudok én járni is" – mondtam neki, bár eszem ágában sem volt kikecmeregni az öleléséből.

"Nem téged viszlek, hanem Lyrát, aki túl lusta ahhoz, hogy felmenjen a lépcsőn."

Felkuncogtam a mellkasán.

"Most mi lesz?"

"Nos, íme az örökkévalóság kezdete."

Letett a hálószobában, és segített kibújni a ruhámból.

"Hűha" – a szeme a meztelen