Varkor Davorian Valeriust egyáltalán nem érdekelte a nő. A legkevésbé sem törődött a fajával. Amikor azonban meghallotta a sikolyát, farkas- és pumaösztönei egyszerre ébredtek fel benne, és vicsorgásra késztették.

Már régen megegyeztek abban, hogy megvetik a nem-alakváltókat. Akkor mégis miért volt képes ez a nő felkorbácsolni az érzékeit?

Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de kifinomult hallása hirtelen élesebben kezdett figyelni a fürdőszobából kiszűrődő zajokra, mint a klubban dübörgő zenére. Hallotta fojtott sikolyait, sőt, még a küzdelmének alig hallható neszeit is. A farkas egyre nyugtalanabbá vált, ami őt magát is feszültté tette.

Most ott állt az ajtó előtt, egyetlen lökéssel könnyedén feltörte a zárat, majd belépett és bezárta maga mögött. Végigmérte a bandatagokat, akik lefogták a lányt.

„Hagyj minket szórakozni, haver. Mi találtuk meg előbb” – mondta neki bátran az, aki a lányt leszorította. Nyelt egyet, majd reménykedve hozzátette: „Beállhatsz te is, ha akarsz belőle egy falatot.”

A megmentőjét nem nyűgözte le a dolog; Kalia horkant egyet, észrevéve a megvetést a hatalmas férfi arcán a Nem-olyan-nyakigláb szavai hallatán. Komikus is lehetett volna a helyzet, ha nem ő lett volna az, aki veszélyben van.

„Tűnj el tőle, és ne raboljuk egymás idejét, amiből nekem amúgy sincs sok” – mordult fel a megmentő, aki szemlátomást nem szerette ismételni magát.

Nyakigláb arcán a vágyat düh váltotta fel. „Mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy csak úgy betörsz ide és...”

A megmentő lehajolt, egy kézzel felemelte a férfit – akinek mindene kint lógott –, és félrehajította.

Nem lehetett másképp leírni. Olyan könnyedén emelte fel, mint egy kanalat, és úgy vágta át a helyiségen, hogy Nyakigláb egyenesen a WC-csészének csapódott.

Kalia álla leesett. De nem csak az övé; még Nem-olyan-nyakiglábnak is tátva maradt a szája, a szemei pedig majdnem kiguvadtak a helyükről.

A férfi következő lépése azonban megmutatta, mennyire nincs eszénél. Menekülés helyett elengedte a lányt, kést rántott a zsebéből, és egy levegőt hasító csatakiáltással a megmentőre vetette magát.

Bunyó tört ki.

A felfordulás közepette Kalia valahogy fel tudta tápászkodni a padlóról. Épphogy kezdett visszatérni belé az erő, amikor egy gyűrű hullott a lábai elé. Pár másodpercre megdermedt, és csak bámulta.

Első pillantásra a gyűrű nem hasonlított egy hétköznapi ékszerre. Gyönyörű volt, aranyszínű és szikrázó.

A francba is, a ragyogása teljesen megbabonázta. Megszűnt körülötte a külvilág, a zajok elhalkultak, és hirtelen egy csendes világban érezte magát egyedül, ahol ez az ékszer csillogott és könyörgött, hogy vegye fel.

Így hát lehajolt, felvette, és a melltartóbetétjébe csúsztatta. Zálogba fogja adni, és a pénzből kifizeti az orvosi számláit! Megérdemli az a semmirekellő támadója.

Puff! Egy hangos csattanás rántotta ki az álmodozásból; felnézett, és épp látta, ahogy megmentője Nem-olyan-nyakiglábat a WC-csésze felé hajítja. Pont Nyakigláb tetejére érkezett, végképp kiszorítva a szuszt a már földön fekvő férfiból.

Mindketten elájultak. Csend telepedett a helyiségre.

Ekkor a megmentő megfordult, és dühösen ránézett.

„Hoppá!” – húzódott el tőle a lány. A férfinek láthatóan nem volt ínyére, hogy ő a lovag a fényes páncélban. Sőt, úgy tűnt, legszívesebben őt is elpáholná.

„Nem akarok itt lenni” – sziszegte a fogai között.

„Hé, ne tartsd vissza magad miattam” – mondta Kalia, összefolyó szavakkal. Miért beszél ilyen furcsán?

„Nagyon szépen köszönöm, hogy megmentetted az életemet.”

„Maradj távol a bajtól” – parancsolta a férfi. „Ilyen arccal és testtel próbáld meg elkerülni a zűrt, nőstény.”

„Igenis, személyes Uram és Megmentőm” – motyogta Kalia, és egy mély, derékból indított meghajlást végzett. „Biztosan emlékezni fogok rá, amikor visszatérsz a paradicsomodba.”

Felemelte a fejét, ránézett az arcára, és összerezzent. A férfit határozottan nem nyűgözte le a teljesítménye.

Az istenit, van ennek az embernek egyáltalán humorérzéke? Olyan sötéten nézett, amilyet Kalia még sosem látott. A lány öklendezni kezdett. „Öhm, azt hiszem, hányni fogok.”

A férfi az ajtó felé fordult, és elindult kifelé.

Kalia megpördült, a mosdóhoz akart menni, hogy ott szabaduljon meg a margaritáktól, de amint tett egy lépést, a jobb lába megbicsaklott.

„Áú!” – esett hatalmasat a padlón, és a bokájához kapott. „Kificamodott a bokám! Úgy fáj, mint a fészkes fene! A francba!” – sikolya betöltötte a fürdőszobát.

A megmentő megfordult, és ismét azzal a gyilkos pillantással nézett rá. Nem szólt semmit, nem tett semmit, csak összefonta a karját, és figyelte, ahogy a lány sikoltozik és a sérült lábát dajkálja. Gonosz megmentő.

Kalia többször is öklendezett, képtelen volt kontrollálni az ingert. A következő hullámnál balra rántotta a fejét és hányt. A levegőt megtöltötte az öklendezés és a hányás hangja.

Kalia összerezzent, amikor egy erős kezet érzett a hátán, bár nem vette a fáradságot, hogy hátraforduljon és azonosítsa a tulajdonost.

„Csak nyugodtan. Minél jobban visszafojtod az italt, annál jobban égetni fogja a mellkasodat. Maradj nyugodt, és hagyd, hogy kijöjjön” – utasította az ismerős mély hang.

Ezen a ponton Kaliának nem volt más választása. Minél jobban öklendezett, annál jobban fájt a mellkasa, így lehunyta a szemét és követte a tanácsát.

Pár perccel később jobban kezdte érezni magát, és ránézett a férfira. „Nagyon köszönöm, hogy...”

A megmentő visszahúzta a karját, felállt, és az ajtó felé fordult.

Kalia hirtelen impulzustól vezérelve megragadta a zakóját. „Kérlek, ne menj el. Azt hiszem, bedrogoztak. Percről percre részegebbnek érzem magam.”

„Ennek semmi köze hozzám, nőstény” – csattant fel a férfi nyugodt, de ingerült hangja.

„Kérlek, segíts. Ne hagyj egyedül, könyörgöm!” – esedezett, és még szorosabban markolta a zakót. Pontosan tudta, hogy a férfi utálja őt, de ő volt a legjobb esélye arra, hogy épségben kijusson innen. „Nem hagyhatsz itt így. Valami szörnyűség történhet velem. Akár meg is ölhetnek, és akkor az én vérem fogja nyomni a lelkiismeretedet...”

„Semmi sem fogja nyomni a lelkiismeretemet. Nem foglalkozom ilyesmikkel” – jelentette ki tényszerűen. Egyetlen rántással kiszabadította a zakóját a lány szorításából.

Ahogy minden lépéssel közelebb ért az ajtóhoz, Kalia tovább kiáltozott segítségért.

A férfi nem nézett hátra.

••••••••••

Pár perccel később egy hatalmas alak bukkant fel a klubból, karjaiban egy majdnem eszméletlen nőt víve, aki hangosan és hamisan zagyvaságokat énekelt. A kezével hadonászott, és úgy vigyorgott, mintha övé lenne a világ.

„Az éééég odafennnnn... olyaaaan gyönyörűűűűű!!! A teliiiiihóóóóóód rám vicsorooog!!!” – énekelte.

„Nincs telihold. Még egy ideig nem lesz telihold, nőstény” – dorgálta meg a férfi, miközben egy farkas éles látásával vágott át a sötét tisztáson.

Varkor Davorian Valerius egyáltalán nem találta szórakoztatónak ezt az élményt.

Valóban sorsára hagyta a nőt, és visszatért a helyére, hogy megvárja Sorent, de a másik felei nyugtalanok voltak – különösen a farkas –, és ez őt is feszültté tette.

Gyűlölte, amikor a másik felei nem értettek egyet vele. Végtére is, már régen közösen megegyeztek abban, hogy nem kedvelik a nem-alakváltókat.

„A folyóóóók pont előttem folynak... Lááátom az óceáááán aljáááát! Sötét és gonosz...”

„Fogd be végre, nőstény” – morogta ingerülten.

„Lááátom az erdőőőt az orrom előtt. Vad! Ó, vad akarok lenniiii!!!!!”

A legjobb volt figyelmen kívül hagyni és menni tovább. Lerakja a legközelebbi hotelben, aztán megy az útjára. A nő több okból is kényelmetlen érzést keltett benne, de főleg azért, mert a puma szokatlanul csendben volt a közelében, a farkasa pedig elégedettséget sugárzott. Még annak ellenére is, hogy az alkohol és a halál erős szaga úgy tapadt a lányra, mint egy második bőr.

A puma mindig nyugtalanná vált az alkohol jelenlétében, és a farkas sem volt a legboldogabb, ha megérezte a halál szagát, hacsak nem ő maga okozta azt.

Akkor mégis miért nem karmoltak belülről, miért nem sürgették, hogy engedje el a nőt és meneküljön messzire?

Tovább ment, miközben a lány énekelt, amíg el nem értek egy nagy hotelhez, és be nem léptek a lobbiba. Amint meglátták őt, a legtöbb nem-alakváltóból és néhány alakváltó felnőttből áradó elsődleges érzet a félelem volt; ehhez már hozzászokott.

Így hát a szeme sem rebbent, amikor a félelem tapinthatóvá vált a lobbiban tartózkodó húsz ember körében. Odament a recepcióhoz, és szobát kért.

Mindannyian aggódva néztek a karjaiban lévő ittas nőre, és szinte hallotta a gondolataikat. Azt hitték, elrabolta.

Nem érdekelte. Az ő véleményük az ő dolguk. Amíg nem akadályozták, nem foglalkozott velük.

A nőt láthatóan szintén nem érdekelte semmi, tovább fújta a dallamtalan „dalait”, ráadásul egyre hangosabban.

Miután megkapta a szobakulcsot, megfordult és a lift felé vette az irányt. A hálószobába érve bedobta a nőt az ágyba.

„Lááátom a pokol kapuit...” – öklendezett egy nagyot – „...az angyalok boldogok!!!”