Vivi szemszöge.

Felnyögök, ahogy az éles fények behatolnak a szobába. Az arcomat a párnámba fúrtam, és már épp kezdtem volna visszaaludni, hogy aztán újra felriasszon az anyám hangja.

– Vivi, hétfő van! Ébredj, vagy elkésel a suliból! – kiáltotta anyám lentről, a lépcső felől.

Talán ha nem válaszolok, hagyja, hogy lógjak a suliból, és visszatérhetek a gyönyörű álmomhoz. Már épp ennyire voltam attól, hogy smároljak Damon Salvatore-ral; csak vissza kell mennem, és ott folytatni, ahol abbahagytuk.

– Vivienne Vance, jobb, ha kikelsz az ágyból és elkészülsz a sulira; o voy a subir y golpear tu trasero! – Kit is akartam átverni, úgysem hagyja, hogy itthon maradjak.

Egyelőre viszlát, Damon; remélem, még találkozunk.

Kómásan kikeltem az ágyból, és a fürdőszoba felé vonszoltam a lábaimat egy gyors zuhanyra.

Miután felfrissültem, a gardróbomhoz sétáltam, hogy kivegyek egy kék csipkemelltartót a hozzá illő bugyival, valamint a napi szettemet, ami egy fekete, combközépig érő, oldalán masnis kezeslábasból állt. Ehhez fehér tornacipőt, egy ezüstmedált és azt a fülbevalót párosítottam, amit tavaly kaptam szülinapomra az apukámtól.

Fúj, mennyire utálom a hétfőt? Ki a fene találta fel az iskolát? Ugh…

Fogtam a hátizsákomat és a telefonomat, majd kiléptem a szobámból, és a palacsintaillatot követve lementem a lépcsőn.

– Jó reggelt, anya! – Odasétáltam hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára.

– Jó reggelt, drágám! – mondta anyám. Elém tett egy tányér eperöntetes palacsintát és egy pohár narancslevet. – Egyél, mielőtt elindulsz a suliba!

– Szia, Vivi, megint későn keltél – mondta az öcsém, Arlo, miközben a palacsintáját majszolta.

– Szia, nagyfiú! Tudom, a világ legjobb álmát álmodtam. – Beletúrtam a hajába, és mosolyogva néztem le rá. Gyorsan belapátoltam a kaját, amikor kintről dudálást hallottam, ami a legjobb barátnőm, Lo érkezését jelezte.

Kirohantam oda, ahol leparkolt, és beültem az anyósülésre. – Szia, Lo!

– Szia, Vivi! Milyen volt a hétvégéd? Sajnálom, hogy nem tudtam veled lógni – kérdezte Lo, miközben kitolatott a felhajtóról, és a suli felé vette az irányt.

– Semmi baj. Különben is eseménydús hetem volt.

Felhorkantott. – Eseménydús alatt azt érted, hogy bezárkóztál a szobádba, és az égvilágon semmit sem csináltál, miközben ledaráltad a Vámpírnaplókat. Persze.

A francba. Túl jól ismer. Bárgyún elmosolyodtam. – Tudod, mennyire imádom azt a sorozatot.

– Igen, mondj valami újat – válaszolta Lo, miközben beállt a parkolóba. Próbáltam lent tartani a reggelimet. A Briarwood Akadémiát arra építették, hogy ártatlan, édes ifjú lelkeket kínozzanak a tudás nevében.

Kiszálltam a kocsiból Lóval együtt, a hátizsákomat biztonságosan a vállamra vetve. Lo mögött lépkedtem az iskola bejárata felé, amikor egy autó olyan gyorsan hajtott el mellettem, hogy elsodort, és egyenesen a fenekemre huppantam a földön.

– Úristen, Vivi, jól vagy?! – Kihallatszott az aggodalom Lo hangjából. Megfogta a kezem, és felsegített a földről.

Még jó, hogy feketét vettem fel – gondoltam magamban.

Megfordultam, hogy szembenézzek a dilemmám okozójával, és láss csodát, találd ki, ki szállt ki az autóból.

Nem más, mint a főellenségem, valaki, aki mindent megtesz azért, hogy a gyilkosságig irritáljon.

Roman THORNE.

A göndör, fekete hajával és világoszöld szemeivel. Magas, széles vállú, jóképű, és minden lány álma. Ja, nem.

Nem volt több egy trollnál.

Győzedelmes, gúnyos mosoly ült az arcán, ahogy a kocsija mellett állt; egyértelműen élvezte a szenvedésemet. Beintettem neki, megfogadva, hogy bosszút állok.

Muah… muah… Nagyon csúnyán el fogom kapni, és ez ígéret.

******

Abban a másodpercben, ahogy megszólalt a csengő, a folyosó megtelt a nap utolsó órájára rohanó diákokkal. Tolakodva törtem utat magamnak, különösen azokat lökdöstem félre, akik úgy álltak ott, mintha övék lenne az iskola.

Komolyan, mozdítsd már el a segged az útból; dolgom van.

Végre odaértem a szekrényemhez, és kikaptam a szükséges dolgokat. Eszem ágában sem volt még egy kört tenni a szekrényemhez a diákok tömegében. Az túl fárasztó lett volna.

Beértem a nap utolsó órájára. Ez az utolsó évem a gimiben, és már csak öt hónapom van hátra, mielőtt kiszabadulok ebből az iskola nevű börtönből. Ne érts félre, minden tantárgyból jól teljesítek, de ez nem jelenti azt, hogy szeretek is idejárni.

Egyenesen a terem hátuljába mentem, és észrevettem, hogy Lyra már az asztalunknál ül. Ő inkább a visszahúzódó típus, ami a sötét megjelenéséből is látszik.

Lágy, fekete haja éles kontrasztban áll sápadt bőrével, sötét szemhéjpúderével és sötét rúzsával, ami szinte azt ordítja: „Kopj le!”. Emiatt kevésbé tűnik megközelíthetőnek.

– Szia, Vivi, szia, Lyra! – köszönt Lo, és leült közvetlenül mellém. – Utálom a matekot. Mi közöm nekem ahhoz, hogy milyen kapcsolat van x és y között?

– Fogalmam sincs, de úgy tűnik, fontos, ha hajlandóak tanítani nekünk. – Lyra megvonta a vállát, egyetértve Lóval.

– Te hogy bírod ezt, Vivi? – kérdezte Lo.

– Nem mintha lenne más választásom; jó jegyek kellenek ahhoz, hogy bejussak a Harvardra. Tudod, milyen az apám. – Sóhajtottam egyet az apámra gondolva. Ő nagyon szigorú, és anyámmal ellentétben tényleg komolyan veszi a jó jegyeket. Most elutazott egy üzleti útra, és csak két hét múlva jön vissza.

– Hát igen, ez igaz. Nem tudom, mit csinálnék, ha az én szüleim közül bármelyik is ilyen szigorú lenne a jegyekkel kapcsolatban – mondta Lo.

A csevegésünket Mr. Ames, a matektanár érkezése szakította félbe. Kiállt a terem elejébe, és így szólt: – Üljetek le, srácok, névsorolvasás. – Az utasítására az osztály elcsendesedett.

Húsz perccel az óra kezdete után az ajtó kivágódott, és a teremben lévő összes lány azonnal haptákba vágta magát. Ellenőrizték, hogy a hajuk és a sminkjük még mindig a helyén van-e.

Erre megforgattam a szemem. Nem azért, mert a lányok cicomázták magukat. Hanem a személy miatt, aki az ajtóban állt.

És besétált a három testőr: Reid Huxley, Brooks Holden, és végül, de nem utolsósorban, Roman Thorne.

Az iskola három görög istene, akik közül Roman a legdögösebb – nem mintha ezt valaha is beismerném neki.

A tanár megköszörülte a torkát. – Milyen kedves, hogy ti hárman is csatlakoztatok hozzánk.

Úgy sétáltak be, mintha a világon semmi gondjuk nem lenne, végig a folyosón, hogy elfoglalják a saját helyüket, ami történetesen pont a miénk mögött volt.

– Szia, bébi – suttogta Brooks, és egy gyors puszit nyomott Lo arcára.

– Sziasztok, hol voltatok? – kérdezte Lo.

– Lógtunk a negyedik óráról, és csak most értünk vissza – válaszolta Brooks.

Egy ideig csend volt; mindannyian a táblára figyeltünk, és jegyzeteltük, amit tanítottak, egészen addig, amíg valaki úgy nem gondolta, hogy bölcs döntés lenne a frusztrációig rugdosni a székemet.

– Mit akarsz…? – suttogtam hátra.

– Meg kell mondjam, hercegnő, az a ma reggeli esés elég ikonikus volt. – Öntelt mosoly ült ki az arcára.

Mérgesen ráförmedtem: – Lefogadom, hogy az agyad teljesen újnak érződik, tekintve, hogy sosem használod.

– Biztos nehéz lehet számodra egyetlen mondatban kimeríteni a teljes szókincsedet – válaszolta arrogánsan.

A csengő hangja jelezte a mai utolsó óra végét. Lassan hátrafordultam Romanhez egy mézesmázos, undorító mosollyal az arcomon. – Hidd el, nagyon szívesen sértegetnélek, de attól tartok, sosem végezhetnék olyan jó munkát, mint a természet.

Fogtam a cuccaimat, felálltam, és Lóval, valamint Lyrával együtt kisétáltam a teremből.

– Ti ketten sosem változtok – mondta Lyra a fejét csóválva.