A kórházi ablakon beáradt a napfény, ahogy Caleb felült az ágyban, és dühösen meredt a bátyjára, Marcusra, aki a közeli székben terpeszkedett.

Caleb sérült, még mindig felkötött karja egy párnán pihent. Ajkai vékony vonallá préselődtek, ingerültsége pedig legalább annyira látható volt, mint a vállában lévő feszültség.

– Elegem van ebből a helyből – jelentette ki Caleb ingerülten. – Jól érzem magam