Remegő kézzel az ajkaihoz nyúl, én pedig nem bírom megállni; felállok a székemből, odalépek hozzá, hogy a mellkasomhoz szoríthassam. Hozzám bújik, a szívem pedig szárnyal, ahogy a puhasága belém olvad.

„Istenem. Nem tudtam. Annyira sajnálom” – nyöszörgi a mellkasomba, a kezem pedig szorosabbra fonódik a derekán. Nem akarom a sajnálatát. Már rég túltettem magam Vivienne-en.

„Nincs miért bocsánatot