Csatt! Egy pofon csattant a szobában, és Marcella Vance a földre vágódott. Apja, Darius Vance, dühöngve tornyosult fölé: – Marcella, te kígyó! Hogy voltál képes bedrogozni Brielle-t, és otthagyni egy idegen pasi ágyában? Vége lett volna, ha nem találjuk meg időben!

Marcella, gyengén és törékenyen tiltakozott: – Nem... Apa, nem én voltam. Esküszöm!

– Fogd be a szád! – Darius keményen hasba rúgta, amitől a lány hányni kezdett, s a gyomorsav bűze azonnal betöltötte a szobát.

Dühöngő tekintettel magasodott fölé: – Ha bármi baja esik Brielle-nek, neked annyi!

Ekkor azonban Darius felesége, Lenora Vance, pánikszerűen felkiáltott: – Drágám, hagyd őt! Kórházba kell mennünk. Brielle-nek szüksége van ránk!

– Megyek! – felelte Darius.

Elmentek, és becsapták maguk mögött az ajtót. Marcella összegömbölyödve feküdt a hideg padlón, remegett, a szája habzott, miközben azt suttogta: – Nem én tettem. Nem bántottam Brielle-t...

A hideg rázta, a testét hasító fájdalom járta át, majd elájult.

Az idő lassan vánszorgott. Marcella álmából hirtelen arra riadt meg, hogy valaki durván megrántja a haját. Kinyitotta a szemét, és meglátta Dariust, amint dühösen mered rá. Küszködve, fájdalomtól elcsukló hangon szólalt meg: – Apa! Hagyd abba! Fáj...

– Fáj? Azt hiszed, ez fájdalom? A testvéred az életéért küzd az intenzíven miattad! Szörnyű lány vagy. Miért is vettem a fáradságot, hogy hazahozzalak? – ordította Darius. Meg sem hallgatta Marcellát; ehelyett úgy rángatta végig, mint egy rongybabát, a szolgálók rideg suttogása közepette, a pincétől egészen a tetőig.

Útközben Marcella számtalan zúzódást szerzett és vérezni kezdett, de Dariust ez egyáltalán nem érdekelte. Egy hangos csattanással a tetőre vezető üvegajtónak verte a lány fejét. Az ütéstől Marcella feje elszédült. A homloka felhasadt, és a kiömlő vér félelmetes látványt nyújtott.

Rálépett a kezére, összezúzva azt, és követelte: – Utoljára kérdezlek, Marcella. Beismered végre?

– Én... én nem... Apa, tényleg nem én voltam... – zokogta.

– Tagadod? Akkor térdelj itt addig, amíg be nem vallod! – Darius ott hagyta, és rázárta az ajtót.

A decemberi fagyban Marcella egy régi pizsamát viselt, ami korábban Brielle-é volt, s ami most elszakadt, amikor Darius megragadta, feltárva a lány új, vérző horzsolásait. Erősen remegett, és csak dadogta: – Nem én... nem én... – Minden egyes szó mély fájdalmat okozott neki.

„Miért nem bízik bennem a családom? Olyan kétségbeesetten vágytam a szeretetükre, ők pedig annyit küzdöttek, hogy hazahozzanak. Miért romlik el minden?” – tűnött el a remény a gondolataiból, és szemeiből lassan kiveszett a fény.

Ki tudja, mennyi idő után, az ajtó hirtelen feltárult. Bátyja láttán remény csillant meg Marcella szemében: – Szia, én...

De a fiú durván pofon vágta: – Te szörnyeteg! Hogy tudtad bántani Brielle-t? Ő csupa jóság! Legszívesebben most rögtön végeznék veled! – Szorítása a lány nyaka köré fonódott, fojtogatva őt.

A többi fivére is odarontott, ütlegelni kezdték, csapásaik könyörtelenek és kegyetlenek voltak.

Az összeroncsolt, kék-zöld foltokkal borított és fagyott testű Marcella már mozdulni sem tudott. Tudata elhomályosult, a fagy a csontjaiig hatolt.

Darius hangja dühös és brutális volt: – Dobjátok le a tetőről! Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az én gyerekem. Ha meghalt, vessétek a dögök elé!

Marcella megpróbált felnézni, és látta, hogy Darius és Lenora úgy merednek rá, mintha ő lenne a világ legpocsékabb teremtménye.

A saját testvérei tették ezt vele, miközben a szülei csak nézték. Olyasmi miatt dühöngtek, amit el sem követett, csak azért, mert az kedvencüknek, Brielle-nek fájt. „Hát én hol maradok? Hát én nem vagyok ugyanúgy egy Vance? Miért tartanak engem kevesebbre Brielle-nél? Ha csak ő számít nekik, miért csaptak akkora hűhót a hazahozatalom körül? Valahányszor majdnem feladom, visszarángatnak egy kis reménnyel, hogy aztán újra földbe döngöljenek. Micsoda vicc... Milyen abszurd!” – gondolta magában Marcella.

Aztán, amikor a fivérei lehajították a tetőről, valójában elmosolyodott. Életében először érezte magát szabadnak, és lehunyta a szemét.

Brielle tökéletes árnyékában sínylődve, egyetlen csepp szeretetre szomjazva, miközben folyamatosan manipulálták – Marcellának elegendő volt. Egy másik életben távol tartaná magát mindettől.

*****

Marcella azt hitte, meghalt, de most élve találta magát egy öltözőfülkében.

Visszatért, alig egy hónappal azután, hogy megkezdte közös életét a Vance családdal. Itt 2030. június 21-e volt. Marcella, Lenora és Brielle társaságában egy fényűző üzletben volt, hogy megvásárolják az új Chanel-kollekciót.

Szörnyű halálának emléke még friss volt. Lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, és rákényszerítette magát, hogy elfogadja: újabb esélyt kapott az életre. Amikor újra kinyitotta a szemét, az már tele volt elszántsággal.

Ez volt az újrakezdése, és elhatározta, hogy élni fog vele.

Ekkor Brielle Vance elhúzta a függönyt. – Marcella, már egy örökkévalóság óta bent vagy! Tessék, anyu küldte ezt a legújabb Chanel blúzt, hogy próbáld fel! – mosolygott.

Brielle álságos kedvességével szembesülve Marcella felidézte, mi fog történni később. Csak hűvösen annyit mondott: – Értem.

Elvette a blúzt, és gyorsan behúzta a függönyt, így Brielle arcára ráfagyott a mosoly.

Brielle nem tudta megállni, hogy ne gondoljon arra: „Mi lelte Marcellát? Valahogy megváltozott. Amikor hazajött, még állandóan körülöttem sündörgött, próbált a kedvemben járni, mint egy eltévedt kiskutya. Most meg visszabeszél nekem? Nahát!”

De csak magában vigyorgott, Marcella közelgő bukására gondolva.