A nő a jobb vállamon ficánkol, meg akar szökni előlem, amitől csak még dühösebb leszek rá és az angyalomra is, mert nem értem a megszállottságát iránta.

A szoknyája rövid, a combjai ki vannak téve a hideg decemberi télnek, én pedig keményen rácsapok, a lehető legnagyobb fájdalmat okozva neki; sikolyait tompítja a szájába tömött rongy és az arcát fedő zsák.

– Maradj veszteg! – morgom.

Nevetés és