A szemei ki nem sírt könnyektől csillognak, az ölembe kapom és az íróasztalomhoz viszem. A szemeim még mindig fájnak, és éjszakánként gyakran gyötör fejfájás. Most pihennem kellene, de Aurelia fontosabb, mint a látásom. Leülök a székre, őt az ölembe ültetve. A feje a vállamon pihen meg, a tenyere a másikon. Az ujjaim a tarkóját masszírozzák.

„Éveken át olyan magányos voltam.” A hangja mindig lágy,