CLEO

Tehetetlenül nézem, ahogy Valerius hátrál kifelé a szobámból, és halkan behúzza maga mögött az ajtót. Amint a sűrű, néma levegőt betölti az ajtó kattanása, a földre rogyok.

Egy zokogás rázza meg a testemet. A felismerés, hogy tényleg elment. Néhány pillanattal később feltápászkodom, és kirohanok az ajtón, abban a reményben, érte imádkozva, hogy észhez tér, és kint találom, ahogy ott vár